Szereted-e a legyeket?

Vagyis: „Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?” Ennyi csupán az idézet, mégis szilárd világnézet, még meg a jobbikból való, s jelent is valamit a szó, engem húsz éve szíven üt, mormolgatom is mindenütt, ahol fal reped, ég szakad, hol szétpattannak a szavak, még jó, hogy árvíz nincs, vagy tűz, legföljebb némi füst meg bűz – az egyik barikádra hág, másiknak kicsi a világ, a mélybe száll a harmadik, lerohad róla gatya, ing, a negyedik, az ötödik, farkasfoggal a szót törik, a hatodik meg éppenhogy fogatlan ínnyel semmitmond; ugrál, mászik a sok betű, mint a bolha vagy a tetű, borzongva sápad a papír, viszketve zúzda után sír, guggol a sok poéta, és csikarja a vers-hasmenés, s nyakon, hm, öntve átható költeménnyel az olvasó; van idea is rogyásig, amelyre a lélek ásít, van ütődött, paranoiás fejben kotyogó lágy tojás, vedelve rumot és vodkát, búsan önsorsrontja magát, magával rántja nemzetét, de előre kéri a pénzt, van jövőjós, van planétás, ki szemétdombon ganét ás, van gimnazista holdleső, rövidnadrágos padelső, van világnagy lócitromon csiripelgető amazon; van… ah, de elakad a toll, a tinta inkább visszafoly’! Hát így vagyunk, Mester, ki még tudtad az igazi igét, szeress hát minket, teheted, legalább, mint a legyeket!