Levél a föld alá

Még élünk, Pista, bár már nem sokáig, orral Nyugatnak, háttal Keletnek, mint a nomádok, nekünk is a lemenő nap világít, bár utánunk újak is születnek, tudjuk, Te is tudtad, tudom én is, megmosolyogjuk a tipegő jövőt, szeretjük is, persze, no de mégis jobban, ahogy írva vagyon: az elmenőt, vagyis magunkat. Nincs ebben semmi szégyen, s edzésben is vagyunk lassan ötven éve, ringatózom szalmaszál-reményen s fuldoklom a víz alá érve, közben ezt-azt csinálok, ülök a teraszon, nézem a virág csacsifült hogy billegtet, reggel kávét, délután fanyar bort iszom, s ha kérdik, hogy vagyok, fanyarul füllentek, de nem nagyon, mert lényegében jól, szívemre, gyomromra, elmémre nem lehet panasz, s ha felnézek az üres égre, hol csillag bujdokol, nem rettenek, mert onnan már nem kell vigasz, mivel már nem akarok örökké élni és sejtem derűsen, hogy nem is lehet, és nem is akarom már elcserélni senkivel az egyetlen életet, mely az enyém, csak az enyém, bőrömet kitölti, s mintha idegeimen áramot vezetnének át, kigyújt, mint jó villanykörtét a földi, a csak velem együtt létező világ, levegőt egymással cserélünk, együtt suhanunk, mint a mókus a görgőn ketrecében, tervezgetünk pénzt számolva, talán el is utazunk Párizsba, Londonba, Belgrádba, Bécsbe, majd megnyugszik, majd kissé becsípve álmosan hunyorog bennem Kolumbusz Kristóf, mert bent az asztal dúsan megterítve: ott ül Hannibál, Gagarin, Széchenyi, a nagy gróf, képzelgünk merészen és hadonászunk törzshelyünkön, a Sipos kerthelyiségében, cigányok lesik, mikor megy fel a lázunk, s a pirosfejű hőmérőknek hangicsálnak szépen, jó hely, csendes hely, nem zavarunk senkit, a megroggyant falakon nemigen hallatszik át semmi, bár meg-megváltjuk lobogva a világot, a fentit, zárórakor vesszük a kabátot, tudjuk, hogy el kell menni. Hát így élünk, Pista, vagy körülbelül így, nem is tudom, hogy miért mondom el ezt Neked, talán azért, mert szerettünk, és sohasem voltál irigy, vagy mert mégis rettegünk, hogy szemünk a semmibe mered, s legalább képzelni jó, hogy vár ott valaki, s hiába hogy eszünkkel tudjuk az utat! Hát ég veled és ég velünk! – ezt még a szám mondja ki, tarka nyakkendőt köt az ősz, szívem félve mulat.