Hajnali kutyaugatás

Majd megbánod még, hogy nem szeretted a kutyaugatást! – így feddem magam, morogva, álom és ébrenlét között. a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás, az éjszaka nagy sötét batyukkal a Föld túlfelére szökött. Tán őt ugatják a kutyák, izgatott orral mit szimatolnak, a nagy sötét batyukban eszelősen mit sejtenek vinni el? Csak a fák hónaljából tűnt el a homály, a sok tintafoltnak helyén madárfészek, vízcsap, tegnap kint hagyott nádfotel. Mit siratnak eszelősen vonítva, ásatag, kutya-előtti, torkukba kövült tébolyult ösztönnel mért nyüszítenek? Mi az, amit nem tudtak megszokni, mibe nem tudnak beletörődni e kifinomult városi kutyák, okos szemű domesztikált ebek? Mért ráng a szívem, agyam túl élesre fagyva, mint a jég, mért néz üresen a hajnali fénnyel csobogva megtelő világra? Álom és ébrenlét között mi ez a semmibe nyíló szakadék, hogy nyüszítenék, sikoltnék én is, torkot feszítve, szájat tátva? Lassan lohad a félelem, szívem csillapodva zakatol, a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás. Józan négyzetekben hull rám a fény az ablakból, madárfüttyökkel keveredve elhalkul a kutyaugatás.