Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel

Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel ázunk a szomorúságban, ázunk április könnyében, összevegyül arcunkon a könny s az eső, meghajtott fejünkön előrehulló hajunk a zászló, áznak a púpos sírdombok, csorog a halottak tátott csont-arcán a könny s az eső, könnybe lábad a tévékamerák közönyös szeme, folyik a felfoghatatlan közvetítés, az utolsó az élők és a Halott között – dobogó szívek gyűrűjében a koporsó, rendőrkordon préselődik a végső mozdulatlansághoz, koszorúk puha szájú ó-ja, virágok hosszú szárú vijjogó í-je, bársonypárnán a kitüntetések manóképű gombjai, sisteregve lobognak a kék lángok az esőben, sisteregve ázik lelkünk a szomorúságban, mert lám összehozott még utoljára minket a Halott, vacogva összebújunk a lehorgasztott vállú esernyők alatt, nyájba verődünk még egyszer egymást melegítve, mintha Őt melegítenénk, dobogó szívünk gyűrűjében felmutatott magányunk, sistergő lelkünk gyűrűjében kialvásunk, riadt elménk gyűrűjében elmúlásunk, immár magunkat siratjuk önző félelemmel, elkalandozva kurta jövőnkön, meg-megszakítva a felizzó áramkört, amely még egyszer hibátlanul átfutott rajtunk, rebbenő szemünk kószálva kapaszkodik ebbe-abba, falevél erezetébe, vakolat óriási pórusába, túl éles füllel halljuk a kerítésen túl elcsörgő villamosok zaját, túlfeszített idegünkön átcsap, mint az ájulás hulláma, a következő percek magánya, de még megáll a levegőben, de még két szívverés között az örökre megállt szív, de még két rebbenés közt az örökre lehunyt szem, de még két kapcsolás közt az örökre kihunyt elme, még elfojtva bennünk az apaevő iszonyat, hogy igazán csak magunkat tudjuk siratni, meghajtott fejünkön előrehulló hajunk a zászló, még hibátlan és lüktetve növekvő a kör, mely befogad és melegít, ahogy álmodta mindig, bár a félelem központja felé sűrűsödve, de már hangosan dobogó szívünkkel elnyomjuk a csöndet, oxigénfaló tüdőnkkel sokszorozzuk az utolsó lélegzetet, ázó arcunk kirajzolódik s majd elporlad, tudjuk a legfontosabbat, megkaptuk az utolsó tanítást, amit még ember adhat, kész a lelkünk, felnőttünk az ázó ég alatt, s a közönyös tévékamerák szemével pásztáz a világ árva hátunkon.