Tegnap még hó esett

Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég, nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó, de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert, az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa, ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik, ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van, télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna, nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne, vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni, s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem, mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk, s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi, mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk, s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.