Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van, ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom, hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel – de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata, beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya, s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn, s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan, mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán, s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas- hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz, keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög, rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában, de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom, ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya, hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam, és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi! Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok, ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk. Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón, málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél, érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok, és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!