Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

1985

 

 

 

 

Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,
ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,
hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön
bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –
de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb
dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,
beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,
s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,
s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,
mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám
kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa
mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,
s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-
hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb
egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,
keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,
rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,
de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,
ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,
hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,
és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis
azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!
Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,
ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló
diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a
narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.
Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm
azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,
málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek
földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan
beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis
ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,
érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén
kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,
és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

 

 

 

Egy motorkerékpár a fűben

Egy motorkerékpár a fűben,
távolabb a halott vezető.
A csönd küllőzve kaszál körbe,
fölöttük az ég kilukadt tető;
némán új időszámítás kezdődik,
a semmi száj nélkül egyet számol,
s iszonyodva, egymást taposva menekül,
ami még nem mondott le magáról:
hullámzik a fű, hajlik a virág,
a szél meredő sílécekkel visszafordul,
darázs fékez parázsló lábbal,
s a szitakötő szárnya megcsikordul;
kínzó részletességgel a légy szeme
egyszerre több száz fényképet készít,
egy másik pillanat, s az egyszer-holt
fásultan több százszor elenyészik;
fűben hold a fehér arc, a félelem
anyagcseréje öklendezve működik,
magját szórja a halott, s a feltört
föld görcsben gödörré öblösödik.
Észrevétlen folyik a végső küzdelem,
pedig az egész alig van egy pillantásra,
autónk suhan a műúton, s követi
a nyárfák nyári kattogása.

 

 

 

Fura elszámolás

Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.

 

 

 

Rövid életemet megtoldom

Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

 

 

 

Egy napig Bécsben

Annyi ideig voltunk Bécsben,
amíg egy gitárt fölhangolnak,
de hát semmi baj, nyári szívvel
örültünk minden kis akkordnak,
mi vígan velünk összecsendült,
a röpke ó-k meg á-k meg hej-ek,
s torokszárasztó csettintések
után a gégék hűs sört nyeltek.
S képzeltem ezt-azt nagy merészen,
már ahogy a turisták szoktak,
komikus díszletei romján
a leomlott birodalomnak,
mivel először jártam erre,
nem ámuldozhattam szőrmentén,
meglelvén Ferenc Jóska szobrát,
néztem: akár le is köphetném!
De most bele nem bonyolódtam
régi dühbe s elszámolásba,
hajaj, ha mind le kéne köpni,
nincsen is annyi nyál a számban!
Agyő, Bécs, könnyes anyaszemként
a Duna felkéklett mögöttünk;
árnyék kísért és elvérző alkony,
sötétedéskor hazajöttünk.

 

 

 

Távmondat Szakonyi Károlynak

„Emlékszel” – a beszédet egyre többször kezdjük így el,
a múlt megköhögtet, mint az első cigaretta reggel,
s lebegtet a füst varázsoló kéklő fátylat,
mitől a szemünk meghatottan könnybe lábad.
Tán jó is így, talán mai szívvel ki se bírnánk,
ha az emlékek elmúlt időnket könyörtelenül ránk borítják,
egyedül halottakat lelünk, egyedül vacogva fázunk,
ha megrándul is: leoperált békacombokat galvanizálunk.
Ám ha legalább már ketten beszélünk róla,
zümmögve beindul szívünk, mint a villanyóra,
fény is lesz, meleg is lesz, a sok-sok sápadt kísértet
életre kel, arcuk kipirul, elfoglalják köztünk az üres széket,
beleisznak borunkba, szánkból kikapják a szót, fújják a füstöt,
letörlik arcukról, a mi kezünkkel, a hamuszín ezüstöt.
Félelmünk oszlik, kifejlett gyanakvásunkat láncra kötjük,
s kitárunk ajtót-lelket, mint régen, s a tükröt kiröhögjük,
egymás szemében, mint ifjan, csakis ott látjuk magunkat,
minden más röhögnivaló, minden más vélemény untat,
hasat behúzunk, mellet kidöntünk, rázunk csontos öklöt,
a nők ámulva néznek, majd merengve, mint a kölyköt,
megcsapja őket a más égitestről érkező léghuzat,
már nem gyanakszanak a borra, szimatolják az utat,
mely hozzánk vezet és még valahová mögénk,
ahol él, virul egy másik ország, s fölötte egy másik ég,
mely elfoglalhatatlan, kikezdhetetlen és leigázhatatlan,
mert álomból van, s amíg mi élünk, halhatatlan,
mint az ifjúság, s ahová egyre gyakrabban visszajárunk,
mosoly az útlevelünk, s a halálfélelem a szárnyunk.

 

 

 

Tegnap még hó esett

Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

 

 

 

Ennek a télnek sose lesz vége

Árva rigó süvít mélyrepülésben;
ennek a nagy télnek sose lesz vége!
Hányadik is? Már a negyvenötödik!
Ennyitől már minden ember megtörik.
Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját
nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág.
Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús,
miért lettünk mélyfagyasztott marhahús?
Utcasarkokon fülelünk farkasszót,
elsuhanni látunk szánkós eszkimót,
az orr cseng, s a fül pendül, mint az üveg,
a fák mélán ránk ejtik hó-terhüket.
Mit tehetnék, ha már így van, kibírom,
vacogok, mint a betűk e papíron,
s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott,
gyerekként törülök csöppenő orrot!

 

 

 

Változatok a világra

A szédülősnek szédülős a világ,
a magas vérnyomásúnak magas vérnyomású,
a reumásnak reumás, a bicegősnek bicegős,
a szívdobogásosnak szívdobogásos, a dadogósnak
dadogós, a gyomorbajosnak gyomorbajos,
a nagyothallónak nagyothalló,
a halálos betegnek halálos beteg,
s a vaknak milyen?
A derűsnek derűs a világ,
a lelkendezőnek lelkendező, a kitárulkozónak
kitárulkozó, a szerelmesnek szerelmes,
a meleg szívűnek meleg szívű,
a könnyelműnek könnyelmű, a komornak
komor, a megalázottnak megalázott,
az elnyomottnak elnyomott, a szabadnak
szabad, a kifosztottnak kifosztott,
az öngyilkosnak öngyilkos,
s a csecsemőnek milyen?
A szegénynek szegény a világ,
a gazdagnak gazdag, a szorgalmasnak
szorgalmas, a lustának lusta, a dölyfösnek
dölyfös, a pimasznak pimasz, a tolvajnak
tolvaj, az üldözőnek üldöző,
a hatalmasnak hatalmas, az állig
felfegyverkezettnek állig felfegyverzett,
a halálra ítéltnek halálra ítélt,
a gyávának gyáva,
s az anyának milyen?
Az okosnak okos a világ,
a butának buta, a ravasznak ravasz,
a hívőnek hívő, a dörzsöltnek dörzsölt,
a küzdőnek küzdő, a fásultan legyintőnek
fásultan legyintő, a köpönyeget cserélőnek
köpönyeget cserélő, a körmönfontnak
körmönfont, a tisztának tiszta,
a talpig becsületesnek talpig becsületes,
a hűnek hű, az árulónak áruló,
s a halottnak milyen?
A fiatalnak fiatal a világ,
a sírba hajló vénnek sírba hajló vén,
az álmodónak álmodó, a józannak
józan, az űrben lebegőnek űrben lebegő,
a földön járónak földön járó, a boldogságban
úszónak boldogságban úszó, a magányban
fuldoklónak magányban fuldokló,
a kiegyensúlyozottnak kiegyensúlyozott,
az utcán összecsuklónak utcán összecsukló,
s a költőnek milyen?

 

 

 

Dal az írógépemről

Zakatolta már annyi dalomat,
megérdemel egy dalt!
Golyóstoll, filctoll tűnő seregében
szilárdan kitart.
Márkája cseh, de a lelke
és a nyelve magyar,
elmélázunk néha esetleg ezen,
de egyikőnket se zavar.
Dolgozunk szépen, megtanultuk,
hogy az idő lejár,
együtt tiktakkolunk vele derűsen,
s közben nem is félünk már.
Egy-egy betű hogyha beakad,
nem erőltetem,
átugrom a szót s mulatok
a megváltozott szövegen.
Szándék és lehetőség közt egyensúlyozni
bölcsen így tanít,
s hogy ne tiszteljem oly nagyon
a lélek titkait.
Hogy van véletlen is, van játék is,
s leghátul kullogó
eszem is felismeri végül, hogy a vers
talán így lett jó.
S ha késő éjjel a szomszédok már
dühösen verik a falat,
békésen eltesszük holnapra magunkat
s a verssorokat.

 

 

 

A nagy fűrészporgyártó

Ez kell most! – mondja a főkultúr bácsi.
Még! – mondja az igazgató bácsi.
Zseniális! – hörgi a kritikus bácsi.
Még a pénztáros néni is mosolyog.
Én nem tudom, mi a fene van velem,
hogy nem eszem a fűrészport!

 

 

 

Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,
hóval teríti a vedlett falakat,
itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,
ahol a kabátja elszakadt.
Vigyázva lépkedek a hóesésben,
meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,
fehér lett üstököm, s a hátamon
habzó angyalszárny világít.
Lábammal írom most a verset,
e séta lesz most a költemény,
bár összevissza ritmusban lépeget,
de azért van benne zene és remény,
hogy lábtörés nélkül elérek a célig,
s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,
válluk vonogatva elmaradnak a fák,
sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.
Kisandítok a hó alól, a tél alól,
sirály sípol, beérkező vonat dudál,
kemény sarokkal hersegve csúszkál
s a jégbe monogramokat vés február!

 

 

 

W. S. 70 éves

Ki s ki vagy is Te nekünk,
akik Téged szeretünk?
Apánk, bátyánk, barátunk,
édes nyelvhez karátunk,
hóesésben kék égbolt,
kéz, mely szívet fölhangolt,
csont-börtönben szárnyalás,
Vergilius-útitárs,
s persze fű és ásvány is,
egyiptomi szűzlány is,
és még mennyi változat,
Crô-Magnonból áthozat,
hogy nagyon ne hencegjünk,
fáról épp hogy leestünk,
és tudjuk, hogy kik vagyunk,
hogyha végsőt pukkanunk!

 

 

 

Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel

Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel
ázunk a szomorúságban, ázunk április
könnyében, összevegyül arcunkon a könny s az eső,
meghajtott fejünkön előrehulló hajunk
a zászló, áznak a púpos sírdombok,
csorog a halottak tátott csont-arcán
a könny s az eső, könnybe lábad a tévékamerák
közönyös szeme, folyik a felfoghatatlan
közvetítés, az utolsó az élők és a
Halott között – dobogó szívek gyűrűjében
a koporsó, rendőrkordon préselődik a
végső mozdulatlansághoz, koszorúk puha
szájú ó-ja, virágok hosszú szárú vijjogó
í-je, bársonypárnán a kitüntetések
manóképű gombjai, sisteregve lobognak
a kék lángok az esőben, sisteregve ázik
lelkünk a szomorúságban, mert lám
összehozott még utoljára minket a Halott,
vacogva összebújunk a lehorgasztott vállú
esernyők alatt, nyájba verődünk még
egyszer egymást melegítve, mintha
Őt melegítenénk, dobogó szívünk gyűrűjében
felmutatott magányunk, sistergő lelkünk
gyűrűjében kialvásunk, riadt elménk
gyűrűjében elmúlásunk, immár magunkat
siratjuk önző félelemmel, elkalandozva
kurta jövőnkön, meg-megszakítva a
felizzó áramkört, amely még egyszer hibátlanul
átfutott rajtunk, rebbenő szemünk kószálva
kapaszkodik ebbe-abba, falevél erezetébe,
vakolat óriási pórusába, túl éles füllel
halljuk a kerítésen túl elcsörgő villamosok
zaját, túlfeszített idegünkön átcsap, mint az
ájulás hulláma, a következő percek magánya,
de még megáll a levegőben, de még két
szívverés között az örökre megállt szív, de
még két rebbenés közt az örökre lehunyt szem,
de még két kapcsolás közt az örökre kihunyt
elme, még elfojtva bennünk az apaevő
iszonyat, hogy igazán csak magunkat tudjuk
siratni, meghajtott fejünkön előrehulló
hajunk a zászló, még hibátlan és
lüktetve növekvő a kör, mely befogad és
melegít, ahogy álmodta mindig, bár a
félelem központja felé sűrűsödve, de már
hangosan dobogó szívünkkel elnyomjuk a
csöndet, oxigénfaló tüdőnkkel sokszorozzuk
az utolsó lélegzetet, ázó arcunk kirajzolódik
s majd elporlad, tudjuk a legfontosabbat,
megkaptuk az utolsó tanítást, amit még
ember adhat, kész a lelkünk, felnőttünk
az ázó ég alatt, s a közönyös tévékamerák
szemével pásztáz a világ árva hátunkon.

 

 

 

Hajnali kutyaugatás

Majd megbánod még, hogy nem szeretted a kutyaugatást!
– így feddem magam, morogva, álom és ébrenlét között.
a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás,
az éjszaka nagy sötét batyukkal a Föld túlfelére szökött.
Tán őt ugatják a kutyák, izgatott orral mit szimatolnak,
a nagy sötét batyukban eszelősen mit sejtenek vinni el?
Csak a fák hónaljából tűnt el a homály, a sok tintafoltnak
helyén madárfészek, vízcsap, tegnap kint hagyott nádfotel.
Mit siratnak eszelősen vonítva, ásatag, kutya-előtti,
torkukba kövült tébolyult ösztönnel mért nyüszítenek?
Mi az, amit nem tudtak megszokni, mibe nem tudnak beletörődni
e kifinomult városi kutyák, okos szemű domesztikált ebek?
Mért ráng a szívem, agyam túl élesre fagyva, mint a jég,
mért néz üresen a hajnali fénnyel csobogva megtelő világra?
Álom és ébrenlét között mi ez a semmibe nyíló szakadék,
hogy nyüszítenék, sikoltnék én is, torkot feszítve, szájat tátva?
Lassan lohad a félelem, szívem csillapodva zakatol,
a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás.
Józan négyzetekben hull rám a fény az ablakból,
madárfüttyökkel keveredve elhalkul a kutyaugatás.

 

 

 

Körtánc

Nem látszik szemben már a hegy,
a csontos fák, a túl sovány
ceruza-vékony ágacskák
az éjjel finom, halovány,
hol szűk, hol meg lötyögős, tág
bundát növesztettek, a meggy,
a hárs, akác és mandula
sorra zöldell és kivirít,
de szép e tarka új ruha,
ahogy váltogatják a színt,
mert egyáltalán nem mindegy,
hogy melyik milyen, csöppnyi tán,
de szívós ez a szabadság,
az óriás szorzótáblán
bizony hogy fontos minden ág,
hogy kijöjjön az egyszeregy,
alt hangon méhek donganak,
lágy mollban tercel a rigó,
bolgár ritmusban fára csap
a harkály, kész is a trió,
és most mindenki bálba megy,
és kezdődhet is már a tánc,
könnyű szélben hajlonganak
a mandula és az akác,
amíg csak le nem száll a nap,
s nem látszik szemben már a hegy.

 

 

 

Levél a föld alá

Még élünk, Pista, bár már nem sokáig,
orral Nyugatnak, háttal Keletnek,
mint a nomádok, nekünk is a lemenő nap világít,
bár utánunk újak is születnek,
tudjuk, Te is tudtad, tudom én is,
megmosolyogjuk a tipegő jövőt,
szeretjük is, persze, no de mégis
jobban, ahogy írva vagyon: az elmenőt,
vagyis magunkat. Nincs ebben semmi szégyen,
s edzésben is vagyunk lassan ötven éve,
ringatózom szalmaszál-reményen
s fuldoklom a víz alá érve,
közben ezt-azt csinálok, ülök a teraszon,
nézem a virág csacsifült hogy billegtet,
reggel kávét, délután fanyar bort iszom,
s ha kérdik, hogy vagyok, fanyarul füllentek,
de nem nagyon, mert lényegében jól,
szívemre, gyomromra, elmémre nem lehet panasz,
s ha felnézek az üres égre, hol csillag bujdokol,
nem rettenek, mert onnan már nem kell vigasz,
mivel már nem akarok örökké élni
és sejtem derűsen, hogy nem is lehet,
és nem is akarom már elcserélni
senkivel az egyetlen életet,
mely az enyém, csak az enyém, bőrömet kitölti,
s mintha idegeimen áramot vezetnének át,
kigyújt, mint jó villanykörtét a földi,
a csak velem együtt létező világ,
levegőt egymással cserélünk, együtt suhanunk,
mint a mókus a görgőn ketrecében,
tervezgetünk pénzt számolva, talán el is utazunk
Párizsba, Londonba, Belgrádba, Bécsbe,
majd megnyugszik, majd kissé becsípve
álmosan hunyorog bennem Kolumbusz Kristóf,
mert bent az asztal dúsan megterítve:
ott ül Hannibál, Gagarin, Széchenyi, a nagy gróf,
képzelgünk merészen és hadonászunk
törzshelyünkön, a Sipos kerthelyiségében,
cigányok lesik, mikor megy fel a lázunk,
s a pirosfejű hőmérőknek hangicsálnak szépen,
jó hely, csendes hely, nem zavarunk senkit,
a megroggyant falakon nemigen hallatszik át semmi,
bár meg-megváltjuk lobogva a világot, a fentit,
zárórakor vesszük a kabátot, tudjuk, hogy el kell menni.
Hát így élünk, Pista, vagy körülbelül így,
nem is tudom, hogy miért mondom el ezt Neked,
talán azért, mert szerettünk, és sohasem voltál irigy,
vagy mert mégis rettegünk, hogy szemünk a semmibe
mered,
s legalább képzelni jó, hogy vár ott valaki,
s hiába hogy eszünkkel tudjuk az utat!
Hát ég veled és ég velünk! – ezt még a szám mondja ki,
tarka nyakkendőt köt az ősz, szívem félve mulat.

 

 

 

Szereted-e a legyeket?

Vagyis:
„Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e a legyeket?”
Ennyi csupán az idézet,
mégis szilárd világnézet,
még meg a jobbikból való,
s jelent is valamit a szó,
engem húsz éve szíven üt,
mormolgatom is mindenütt,
ahol fal reped, ég szakad,
hol szétpattannak a szavak,
még jó, hogy árvíz nincs, vagy tűz,
legföljebb némi füst meg bűz –
az egyik barikádra hág,
másiknak kicsi a világ,
a mélybe száll a harmadik,
lerohad róla gatya, ing,
a negyedik, az ötödik,
farkasfoggal a szót törik,
a hatodik meg éppenhogy
fogatlan ínnyel semmitmond;
ugrál, mászik a sok betű,
mint a bolha vagy a tetű,
borzongva sápad a papír,
viszketve zúzda után sír,
guggol a sok poéta, és
csikarja a vers-hasmenés,
s nyakon, hm, öntve átható
költeménnyel az olvasó;
van idea is rogyásig,
amelyre a lélek ásít,
van ütődött, paranoiás
fejben kotyogó lágy tojás,
vedelve rumot és vodkát,
búsan önsorsrontja magát,
magával rántja nemzetét,
de előre kéri a pénzt,
van jövőjós, van planétás,
ki szemétdombon ganét ás,
van gimnazista holdleső,
rövidnadrágos padelső,
van világnagy lócitromon
csiripelgető amazon;
van… ah, de elakad a toll,
a tinta inkább visszafoly’!
Hát így vagyunk, Mester, ki még
tudtad az igazi igét,
szeress hát minket, teheted,
legalább, mint a legyeket!

 

 

 

A borbélyműhely üvegablakából

A borbélyműhely üvegablakából
nézem, hogy jön az ősz.
Nyakamban kendő, arcomra merengve
habot ken ráérős
kézzel a fodrász, cseveg a tükörnek,
de magának beszél,
csattogva kést fen, méretik hajszálon
a hűs borotvaél.
A nagy tükörből válaszolok én is,
de én is magamnak,
figyelem lustán, a szám hogyan mozdul,
és hogyan fakadnak
a szavak s félbeszakadt mondatocskák,
mert torkomon a kés,
még a lélegzetem is visszafojtom,
nem vagyok nagy vitéz.
Majd lopva sóhajtok, megkönnyebbülve,
és ő is, a mester,
tükörbe nézünk, mintha más világba,
de kereső szemmel,
így tétovázgatunk, megkétszerezve
és hirtelen szótlan,
és megkapaszkodunk föllélegezve
egy gyenge mosolyban.
Aztán már könnyű szárnyú fölhangoltság,
duruzsoló csevely,
simán suhan a kés, a mozdulatra
a tükörkép felel,
magányunk, félelmünk megsokszorozva
már így lesz ismerős;
bátran kipislogva a nagy ablakból,
nézem, hogy jön az ősz.

 

 

 

Hogyha

Hogyha van bennem egy kis szesz,
egy: a világ mintha dúdolna,
kettő: a fenekem alatt hinta volna,
három: s repülnék!

 

 

 

A nagy, édes nyári szeretkezések

A nagy, édes nyári szeretkezések!
A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,
csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,
majd föltámadva; dzsungelként lélegzik
a szoba, forró leheletben páfrány ring,
csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan
hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,
a mennyezeten monszun áramlik, egyszer
a tenger felől, egyszer a tenger felé,
lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,
gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan
hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,
a szoba puhán szétválik nőneművé
és hímneművé, egy nem mérhető, boldog
pillanatra két arcát mutatja, egy,
csak megsejtett boldog pillanatra anya
és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,
mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,
a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,
csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,
combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással
elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat
simogatjuk a másik kézzel, magunkat
csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ
görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá
s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen
lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

 

 

 

Rövid hír

Becsönget az utolsó sas, daru: kihalunk.
Az ablakon beüvölt a fa: most vágják.
A fű megőszül a kertben, a darázs gyanútlanul
gyomirtót zabál, az asztalomra dobja tetemét;
haldoklók közt élek, csak még nem észlelem,
hogy kihalok, kivágnak, megőszülök, gyomirtót
zabálok; s milyen asztalra dobjam tetemem?

 

 

 

Forgalmi dugó

A Duna fölött a hídon, dugóba kerülve,
kirévedtem a taxiablakon, a sofőr
fogcsikorgatva káromkodott, én merengve
beszívtam a füstöt, gázt, ősz-illatot éreztem,
fehér kendőként hajó integetett: ég veled,
képzelegtem kéjesen, hogy meghalás helyett
utazom, s csak annyi lesz, hogy nem látom
többé az arcotokat, nem hallom többé a hangotokat,
csak a vizet, csak a gumiba ágyazott hajómotort.

 

 

 

Miért cigarettázol annyit?

Miért cigarettázol annyit? – mondja az
orvos aggódva s szemrehányóan. – A szív,
a tüdő, az erek! – Mondják a nők s a
barátok, szintén aggódva; az ismeretlenek
ingerülten legyezve a füstöt, a Dohánygyár
farizeus képpel oktat: Káros az egészségre!
Miért cigarettázok annyit? – mondom én is
zúgó füllel, szédelegve, keserű szájjal,
fölpörgetett szívvel, fuldokló tüdővel s
zsibbadó erekkel, és senki se válaszol.
Hol van ilyenkor a jobbik énem? Vagy
valami isten, aki rám szólna: ne tedd,
fiam, mert meg találsz halni!

 

 

 

Délelőtt volt

Délelőtt volt, de úgy már dél felé,
kinéztem az ablakon türelmetlenül,
valami fontos levelet vártam, valami
fontos helyről, valami fontos hírrel,
mikor láttam, hogy a Nap a
levélszekrénynél motoz postássapkában,
s bedob egy értesítést arról, hogy ősz van!

 

 

 

Tegnap egy költő sírját

Tegnap egy költő sírját koszorúztuk,
utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben,
meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt,
majd egy másik költőt, majd valami furcsa
etikett kényszerére felkerestünk minden
ismerőst, habár mindegyiknél csak pár
percig voltunk, mégis későre járt, s töprengve
álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?

 

 

 

Azt kérdezte a rádióriporter

Azt kérdezte a rádióriporter,
hogy el tudná-e mondani egy bánatát.
Egyet igen! – feleltem könnyedén. – Talán
az, hogy… Nem, inkább az… Vagy
esetleg… Vörösödve izzadtam;
a rádióriporter szintén, hogy mekkora
marhaságot kérdezett, vagy hogy mekkora marhát
fogott ki! Csak a magnó
járt türelmesen, zümmögve rögzítette
a halhatatlan semmit.

 

 

 

Mikor már vége volt

Mikor már vége volt a riportnak,
s egymástól fanyarul elbúcsúztunk,
megvolt a véleményünk! De ez később
módosult, neki eszébe jutott egy jobb
kérdés, nekem eszembe jutott a jó
válasz: Az a legnagyobb bánatom,
hogy nincs elég időm! Nincs időm
a tűnődésre, a csavargásra, a kártyázásra,
a szerelemre, az önmegvalósító életre!
De ezt már nem kérdezte senki.

 

 

 

Ha a szemedbe nézek

Ha a szemedbe nézek! – mondtam a nőnek,
akit szeretek, mire ő kitágult szemmel
nézett rám, kíváncsian, mosolyogva, később
már kissé türelmetlenül, s én már rég
megbántam, hogy elkezdtem a mondatot,
de azért kivágtam magam s így fejeztem be:
Nincs szebb, mint a néma jelbeszéd!

 

 

 

A piacon az első utam

A piacon az első utam a gombaárusokhoz
vezetett, csak futólag vetettem egy-egy pillantást
az almára, a körtére, a paprikára, a hagymára,
a céklára, a krumplira, a padlizsánra, a petrezselyemre,
a dióra, a sütőtökre, csak épphogy köszöntöttem őket,
fölizgult orrcimpával és túlcsorduló szívvel, ahogy
a nagy és szent dolgokat illik, az ősz ajándékát,
a derűs és illatos koszorút sápadt és keserű homlokunkon;
és remegve néztem, fogtam, szagoltam a gyűrűs tölcsért!
Még Berda is megnyalhatná a száját, ha volna neki…

 

 

 

Csak a másnap ne lenne

Csak a másnap ne lenne olyan iszonyú!
Moslékízű száj, felrobbanó agy, hamuszürke
bőr, véres szem, savanyú gyomor és tompán
sajgó szív büntet külön-külön és egyszerre
és sokkal hosszabban, mint a röpke mámor volt.
És ráadásul az ostoba fogadkozás, hogy soha többé!

 

 

 

A várost teleszórja az ősz

A várost teleszórja az ősz arannyal,
egyformán s igazságosan, ahogy illik nálunk,
bár a lankás dombokra egy kicsit többet szór,
de hát ott nagyobbak a kertek, több a hely,
s jobban is mutat a kerti bútorokon, a medencék
peremén, és hát az egész úgyis rövid ideig tart,
egy reggel az utcaseprők mogorván eltakarítják az egészet.

 

 

 

Halat pucoltam, pontyot és kecsegét

Halat pucoltam, pontyot és kecsegét,
elég ügyesen, mivel szeretem az ilyesmit,
és nem először csinálom, ha nem költő
lennék, akkor szakács, bár akkor is
költő-lelkű szakács, pont így játszadoznék
és képzelegnék, de azért nagyon komolyan,
mivel éles kés van a kezemben, s vigyázok,
hogy a belet fel ne szúrjam, az epehólyagot,
keserűfogat kidobjam, a síkos kopoltyúba
dugom az ujjam, persze hogy hasonlít,
pontosan olyan, de ezen csak egy pillanatig
merengek, leszedem a pontyról a pikkelyt,
a kecsegéről a bőrt, konyharuhában
megszárogatom, besózom és büszkén nézem
őket, mint egy-egy jól sikerült költeményt!

 

 

 

Kölyökkorunkban, mikor vadul

Kölyökkorunkban, mikor vadul onanizáltunk
s képzeltünk nőt magunknak szinte már sírva,
és olyan élesen és olyan érzékien, mint aztán
soha többé, a világ nő-testű volt és nő-illatú,
és nő-mosolyú, és puha szájjal suttogott: gyere,
gyere; hónalj-verítékben fürödtünk, óriás mellek
közt aludtunk, combot hallottunk súrlódni, térdet
láttunk kivillanni, s fölizgultunk a könyvbe rajzolt
romboidokon, s mivel az egészet egyben sose láttuk,
összeraktuk hát szépen, mint a szűz isten hajdan,
mert istenek voltunk, magot pazarlók, benépesítvén
az ágyat, a vécét, a fa tövét, bőkezűen és örökké
kielégületlenül, ám mindig tettre készen; később
átestünk sorban a tűzkeresztségen, de az egészen más volt.

 

 

 

A fák mint öreg mosónők

A fák mint öreg mosónők állnak a téli
lucsokban, csöpög róluk szappanos hólé, roskadtan
állnak a díszrácsos kapuk előtt, hogy valaki
adja ki nekik a szennyest – nem tudom, miért
képzelgek ilyesmit, hiszen nálunk már nincsenek
mosónők, de ha volnának, szívem övéké lenne.

 

 

 

Azonos vagyok négymilliárd emberrel

Azonos vagyok négymilliárd emberrel,
fehérrel, feketével, sárgával, fiatallal,
öreggel, ha nyújtózom, ha alszom,
ha levegőt veszek, ha bármit csinálok,
négymilliárddal szorozva csinálom,
utánozom őket hűségesen s végzetszerűen,
bár egyszerűbb lenne, ha a négymilliárd
ember utánozna engem.

 

 

 

Vers karácsonyra

A téli táj enyhén neurotikus,
de mégis ilyenkor születik a Kisjézus,
kell is, hogy a szívünkben megszülessen,
véres szemünkből szelíd szemével kilessen,
mert éppen ölni akarunk, agyart, körmöt növesztvén,
szétlőni a világot e szép karácsonyi estén;
köd borítja agyamat, mint kint a téli tájat,
kapkodva kapaszkodok abba, ami még fájhat,
ami még lesz, ha lesz s leszek benne én is,
s nem ér velünk véget a nagy álmú Genézis,
nem akad torkán, kinek és minek is, a mondat,
mert nincs folytatás, pont helyett egy nagyot robbant;
suttogok hát együgyűn és remegve imádkozom:
legyen rügy a fákon a jövő tavaszon,
legyen szem, amely látja, s világítson a Nap,
záporozzanak ránk a megszűrt ibolyántúli sugarak,
s legyen mese is, a régtől fogva közösen koholt:
éjszaka nyájas arcával mosolyogjon ránk a Hold,
legyen szívünkben jóság, gonoszság is – csak legyen,
folytatódjék bent az embert csináló küzdelem,
szikrázzon az elme, bukva is legyen győztes,
mely az épülő házra májusfát tűz, tetőt tesz,
legyen születés és legyen halál is, testünkre szabott,
hogy a végén derűsen búcsúzva emeljünk kalapot,
legyen, aki hisz, és legyen olyan is, aki kétségbeesik,
aki gyógyítja, s aki felmutatja újuló sebeink,
legyen, legyen, legyen, ki elhozza a jövőt,
az idén se szüljünk halott csecsemőt!

 

 

 

Már egy hónapja nem írtam verset

Már egy hónapja nem írtam verset
s döbbenten figyelem: milyen nyugtalan
a világ, mint a kábítószeres, akitől
megvonták az adagját! A tél nem akar
meghalni, tátott szájából kipottyant
műfogsorát vadnyulak kerülgetik,
iszonyodva földet kaparnak rá. A tavasz
nem akar megszületni, a termonukleáris
cirógatásra magömléssel válaszol, az
elmaradt nász miatt megkergült méhek
ferde hajlammal tavalyi száraz ágat
csókolgatnak. A kutyák macskákra
ugrálnak, a tábornokok saját népüket
lövetik, a képviselők választóikat árulják,
a miniszterek az országot nagykereskedelmi
áron, a papok a maradékot bagóért,
s összefogva mindnyájan a földgolyót
akarják semmire elcserélni! Ó, nem
bírom a lelkemre venni, abbahagyom
a gondtalan fütyörészést, az önfeledt
kószálást, a boldog semmittevést,
nekidőlök a papírnak! Énrajtam ne múljon.

 

 

 

Egy szál gyertya Sarkadi Imre sírjára

Ürítkezik a Föld, készül a jövőre,
hólé, avar, halott – virág lesz belőle,
s aztán kezdődik újra elölről minden,
nem nagyon értem, inkább csak hiszem,
hogy célja is van, még ez is szép tőlem,
temető-aggyal járkálok a temetőben,
és félek is, nem kéne törődni ezzel sokat,
jobb lenne nyugton hagyni a halottakat,
s fölfalni a világot mohón, amíg lehet,
szájjal, szemmel, aggyal, időt és teret,
bátran és szégyentelenül, még itt is, még ezt is,
a temetőt, mely csonttal trágyázott kert is,
virágzik s tenyészik, mint nagyra nőtt izotóp,
az ágak közt önmagát sugározza a pók,
bogár mászik bogárra, meggörnyed a fűszál
az édes teher alatt, millió kis fasz áll
vitézül s rohamoz a halálnak dárdát szegezve,
átlőve magot, hitet az újabb s újabb végtelenbe,
liheg, nyög a fényben kéjesen, boldogan,
majd elernyed a tavasz, diadalmasan megfogan,
megállíthatatlanul, mintha egy hullám csap át,
az élet nagy tételben leutánozza magát,
zúdul mindig ugyanúgy s mindig ugyanoda megy –
de ami közben van, ami csak egyetlenegy,
az a finom és törékeny s örökre eltűnő változat,
aminek a nyomát is hiába keressük a föld alatt,
a gyönyörű különbség, amik vagyunk, én, te, ő,
amire hiába tátja kukacos száját a temető,
amire esküdtél, amíg éltél, makacs és nyugtalan
elmével, mert hitted: értelme is, ha eleje s vége van,
hirdetted bátran a tengernyi hazugságban fuldokolva,
hogy léleknek, hitnek, embernek mi a dolga,
ifjúságunk hajnalán, mely, ím, közönyös ködbe veszve,
edzettél keményen, naponta felmásztál a keresztre,
onnan néztél le szomorúan, hogy hiába, minden hiába,
nem elég az írás, az kell, hogy átszúrva legyen keze, lába –
(Felállítva a végjáték: királyok, vezérek, parasztok
e temető-sakktáblán egymásnak adnak mattot.)

 

 

 

Egy délutánra visszatért

Egy délutánra visszatért az ifjúságom!
Pillanatra még átsuhant az agyamon,
hogy talán a fél marék vitamintabletta
tette, amit bekaptam tavaszi fáradtság
ellen, de nem töprengtem sokat, élveztem,
hogy zúg a vérem, néger-ujj dobolt a
halántékomon, persze női ujj, mert láttam
a bimbós melleket, a csípőket, a homályló
ágyékokat, könnyedén átbámulva a ruhán,
két pici nap sütött szememből, morzéztam
sűrűn pislogva ágyba hívó üzenetet, tüdőm
perzselő levegőt fújt, felnyihogtak a
kancák Arábiában, döngött a föld, illetve
a járda Óbudán, ahogy peckesen léptem,
óriásíj-gerincemet sóhajtva nézték
a virágos-kofák, kinyílt nyirkos kezükben
a tegnapi kókadt ibolya, mosolyomban rigók
fürödtek, hajamba szellő bújt, vállamra
tavaszi ég könyökölt, katedrálisablak!
Szép volt, na; csak estefelé már égett
a szemem, zsibbadt a szám, sajgott a vállam,
recsegett a gerincem, és egy kicsit már
untam is, hát ég veled, hát ég veled, hát ég veled!

 

 

 

Galsai-motívumok

Kinyúlnak az antennák a földből,
virágillatba, hószagba beleszimatolnak,
ez jácint, ez rózsa, ez fenyő kámforos
ózonja, keményre fagyott vászonlepedő a hó,
nagyot szippantanak a seholsincs tüdők,
a beomlott mellkasok, göröngyös köhögések
robbannának, majd befulladnak, négyütemű
emléke tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek –
kinyúlnak az antennák a földből,
beszédünkbe, nevetésünkbe, álmunkba
belehallgatóznak, mosolyra húzódnak
az elporladt ajkak, a szétesett ráncok,
fülelnek a felbomlott fülkagylók,
talajvízzel telik a szemgödör, savasodik
a sírás, a nevetés, az álom fölemésztődik;
zümmög a temető, őrült távírda,
viszi a híreket, kuncog a pletykákon,
van bőven botrány, balhé, csalás, ámítás,
hazugság, szónoklat és házasságtörés,
a halottak igazán nem unatkozhatnak,
bérelt helyük van tíz évig, húszig,
a gazdagabbaknak ötvenig is akár,
jár nekik és jár nekünk ez a határidős,
ez a meghosszabbítható halhatatlanság!
*
Egy pilótafotelban megvárhatnám a század
végét, ötven év magasában lebegve,
megélve mindent, ami megélhető, a tóra
néző műteremablakból figyelve az elbillenő
láthatárt, émelyegve is a tériszonytól,
a verstől, amelyek át- és átírják az arcomat,
de most fenébe a századvéggel és a pilótafotellal is,
az én szívem, az én tüdőm, az én gyomrom
mutasson fel engem, a saját lúdtalpaimon
araszoljak zavaros kis üdvözüléseim után,
így szeressenek a nők, az esendő tündérek,
a szívükkel, a tüdejükkel, a gyomrukkal, amíg
lehet, amíg bőrünk hőt sugároz, végső meleget,
már nem akarok a saját vállamra állni, nem
akarom átvérezni a papírt, semmi ilyen
bűvészmutatványt nem akarok többé, együtt
lassulok a sejtjeimmel, megsejtve a szelíd
ritmust, ahogy óriás térdén elringat a Föld.
*
Halálom után minden rosszat mondjatok el
rólam, bármit, toldjátok meg, ha nem lenne
elég, tiszta szívvel s gátlástalanul, bátran
és összekacsintva, fürgén pergő nyelvvel vagy
kiszáradó torokkal, csak ne hagyjátok abba,
csak ne hagyjátok abba, csak ne hagyjátok abba!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]