Nem ismernél rá a Nagyvárad térre

Öregem! – mondta valaki búcsúzóul, sietve nézve órájára. – Nem ismernél rá a Nagyvárad térre! S otthagyott e kijelentéssel, mely nem illett az előbb abbamaradt csevegéshez, újat kezdeni meg nem volt időnk, ahogy az már lenni szokott, s ami ellen negyven fölött már nem tesz az ember semmit: felület súrlódik futólag a felülethez. Vagyis intettem, kalapom nem lévén, s nem válaszoltam, a délutáni világvárosi forgalomban sodródtam szótlan, mint rutinos úszó, könnyedén, hiszen huszonöt éve már, hogy itt élek, s nekem is kormos tűzfal a vakablak-láthatár, s akár a hold, dereng sápadtan a kivilágított utcai óra. Ráeszméltem hirtelen, hogy nem jártam arra évek óta, s meglepődtem, de hát ez végül is nem olyan lehetetlen egy ekkora városban, s a babiloni méretű embertömegben, és leomló tornyok pora szálldos: az eltűnt évek – s hasonló látomások gomolyogtak fejemben, pedig sokkal egyszerűbbről van szó: arrafelé laktam, régen, fiatalon egy albérleti szobában, s most eltűnt a régi tér is az alaktalan idő nyomában. Elszomorodtam, de csak úgy, mint gyufáról keserű kis füst lebben, tudom jól, hogy nem szabad visszamenni, csak képzeletben, és hogy nem is lehet s nem érdemes semmi trükköt kiötölni, nem élhet bennem két tér, a mostani s a húsz évvel ezelőtti, bár én az is vagyok, ki voltam, a tér is az – nincs közünk egymáshoz, mindnyájan külön-külön változunk s építkezünk. Így hát anélkül megyek tovább, hogy megnézném, csapdákat, szakadékot okosan kikerülök, útjaink örökre elváltak, más idők folytatódnak, végződnek, kezdődnek egy nyomban s egyszerre s egymást átjárva, mint egy épülő-omló Babilonban; szívemben vidáman az a fiatal költő kalapot-zászlót lenget, hogy el ne veszejtsem magam, s e zűrzavarban el ne tévedjek!