Csöndes halál kering a falban

Csöndes halál kering a falban – vacogva eszmélek rá, de aztán legyűröm a félelmet és kíváncsian, sőt játszadozva tűnődöm az igazán mellékes lehetőségen, hiszen egyáltalán nem azért vezették be az áramot a házba, hanem, hogy világítson, fűtsön stb., értem én, és fizetem is pontosan a villanyszámlát, hogy ki ne kapcsolják. Beteges lenne e képzelgés? Nem hiszem, eddig még egyszer sem nyúltam a konnektorba, nagyon is rettegek tőle! Hát akkor mi ez a gyomrom mélyéről induló nyüszítés, amely nem ér a számig, de én jól hallom, berezonál tőle minden sejtem; mi ez az elfehéredő iszonyodás, a hangtalan detonáció, mely őrjítően tágul; mi ez a vesémet zsibbasztó, szívverésem felpörgető, tüdőmből izzó rongycsomót csináló émelygés; mi ez a lefokozó öntudatlanság, szerveim makogó menekülése, elfelejtett sztyeppékről idehangzó lábdobogás, hogy beszakad az értelem vékony hártyája, csak a világból kifutó csorda szörnyű ritmusa marad; mi az, ami mégis életben tart, s elmém épen, s hogyan győztem, ha győztem?