Levéltöredék Áprily Lajosnak

Ó, költő, ki a fenyvesek ózon, tiszta lehét fújtad a versbe, nézd, hogyan él e városi nép! Tízemeletnyi betonszörnyek közt télen a füst, nyáron a por kavarog, s mi a lépcsőn csillan, az nem ezüst és nem arany, idejárnak a részegek és a kutyák, s mint e levélben, daktilusokba bokázva ugranak át tócsát és egyebet belefásult s megtört helybeliek, lassan a lépcsőház szuahéli harcterület. Bent a lakásban a békés csendet s otthoni zajt szétveri durván, vartyog a vécé s gépi ricsaj, fent és lent kiürítik a lelket sértő hang-szemetet, téboly rázza a szűkös légköb- métereket! Van, ki viszont tesz, és aki retteg, s van, ki magát mint a batyut veti ki felüvöltve az ablakon át. Eljön az éj, aki tud, s aki máma élve maradt, mély alvásra gubózik a vékony paplan alatt; álom nélküli önkívületben fel se riad: vadliba gágog a vízvezetékben, róka ugat.