Idegenül nézek

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon, hogy már szinte félek; recseg-ropog, mi negyven éve összetart, a szakadozott háló, melyben áramként kering a fájdalom; szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom, csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez, tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek, s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton; talán a régi reflex, a kamaszkori rémült futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna – de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült, már biztosabban állok s férfiként a földön, semhogy elveszejtő emlékektől féljek, tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek, s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.