Egy kölyökkutya halálára

Elsirattak, gyerek-gazdád egész éjjel magánkívül hányt a szomorú hírtől, ő talált-nevelt, babusgatott, a szeretet szinte látható pórázként feszült köztetek tejszagból, mosolyból, cirógatásból sodorva, gyönyörűn igazolva, hogy nincs más kötelék ezen a földön. Most elsiratlak én is, mert mit tudja, hogy mit ütött el az ostoba teherautó, a tömpe orrú halál, mert sírnivaló, ha végiggondoljuk. Nyolc hónapos tested már kirajzolta a leendő szép kutyát, bár még kamaszosan összeakadt hosszúra nőtt lábad; hangod mélyült, egy-egy ugatás már igazán öblösre sikerült, felfigyeltek rá az öreg csahosok. Az első tavaszt szívtad magadba, csodálatos orrsövényed megtelt édes olvadó földszaggal, fűzfahéj-ízű szelekkel, hörcsög-tanyák kábító bűzével, vizelet és ürülék acetonos párájával, megrágcsált fű kesernyés gőzével, tobzódtál és remegtél az illat-árban, hasalva, kúszva, hanyattvetődve; majd áthemperegtél a nyárba, kihevült nyelvvel párologva, tócsát lefetyelve, visítva síró, megugró nyúlon edzve izmodat, porcelánfoggal kapva légy után, herregve és morogva és elaludva a napon, mint a csecsemők; de éjjel már szűkölve nézted a csillagokat s megnyúlva feszült torkod farkasvonításra, mikor feljött a hold; mert készen voltál, pompás tanítvány, befejeződött nevelésed, mikor eltűntél. Micsoda esztelen pazarlás! Mintha lelkünk kapna léket, melytől végül elsüllyedünk; a világban megint lett egy kölyökkutyányi lyuk.