Október, lomtalanítási hónap

A bokrok csontváza mögött a padok immár üresek a Margitszigeten, pedig mennyi tarka szoknya gyűrődött össze! Hol vannak, s hol van a nyári szerelem! Hol van a nyár? A Dunán dél felé vitorlázott. Most köd-ökör nyalja bőgve ezüstre a korlátot. Piros levelek a járdán, az úttesten, fényvisszaverő kabátban az utcaseprő belekotor, majd otthagyja, nagyobb szenzáció ígérkezik, mint az ősz: a kapualjakban gyűl az ócska bútor, repedt váza, zömök jégszekrény, tört vasalópad; kezdődik, végig az utcákon, a lomtalanítási hónap! Oly szemérmetlenül okádják ki a kapuk, ami kedves volt, de most kopott, régi, s oly hidegvérrel harsog a gondolat: minden megunt kacatot újra kell cserélni, s szégyen nélkül, nyilvánosan, hogy tűnődni késztet s cselekedni; elkap a közös láz, az utcai, a lenézett! Mit tudnék kidobni, keményen, szigorúan? Más kacatom-vagyonom alig van, mint ami leülepedett a sejtekben, s mint egy bőrzsákban, negyven éve hurcolom magamban. Ki vele hát a nagy kollektív szemétgödörbe: a mindent megemésztő áldott anyaföldbe! Ki a törött rugójú gyávasággal, a feslett huzatú megalkuvással, a lukas félelemmel; szemétre végre a lejárt garanciájú álmokkal, a kiégett képernyőjű jövővel, a rövidzárlatos végtelennel; a zárdaszűz erkölccsel, mely még férfi-szervem is tagadja, szülne nyakunkra szörny csecsemőt, kinek se anyja, se apja! És kifele e dühvel is, mely agyamat elönti, s szekérbe fogja ravaszul annak, ami ellen támad, mely úgy akar élni, mint az öreg kurva, hogy beszéltet magáról, s úgy mozogni, hogy maga ellen hangolja minden porcikámat; ó, szerelem, édes, ki lobogtál az üres padokon a Szigeten, válts meg ketrecemből s ölelkezz, ha jön a tél, a szívemen!