Kiürült fürdőhely

Kiürült fürdőhely a tó partján. Mintha ásítana, a szelíd kis utcákba lustán süt be a reggeli nap, sápadtan ragyognak a fák, mint égve felejtett asztali lámpák, számból cigarettafüstös lehellet száll feléjük, apró sóhaj, ahogy ballagok tejért a boltba, mintha még álmodnék, s az egész csak álmomban volna, oly valószerűtlen, ahogy az egyik üres utca a másik üresbe fut, s az ablakbuborékos házaknak is levegőből a teste, a kerítések alján luk, a kutyák eltűnt kócos pofája, mintha még rémlenék benne, a semmit harapdálva, hogy megborzongok; a didergés, a hűvös huzat kifut a tóra, magányos zöld ablaküveg, bekeretezett ég – nem fér a szóba, csak érzem s nem észlelem, csak nézem s nem igazán látom, hogy a fény megcsillan egy üvegszilánkon, álló sirályon, két napszak között, két évszak és még két mi között áll a sirály a levegőben, mint kopott zubbonyra kitűzött érem, s ragyog; talán nincs is ott, talán csak ámuló szememre dobál fényt, képet, álmot kifogyhatatlanul az óriás medence, hisz tegnap még az édes víz barna nőket tapogatott, puha marokba mellet ejtett, comb közé nyúlkált, tüzelt a fürdőruha, térdhajlatba halat siklatott, mint egy vakációzó kisdiák, s szőrös férfitérd fölött szamárfüllel billegtetett csúfondáros iát; majd elnyelte mind-mind, tátott szájjal elnyelte a nyarat, a homokban papucsnyom, megszakad, a semmi felé halad, a bokron fennakadt törülköző fehér zászlóként lobog, karcsú suhanások, vitorlások kék temetője a távoli dokk, vert sereg a fű, csatatér a strand, pedig még nem is volt csata, csak egy hajókürt bőg a párában fulladozva: tra-trá, tra-ra, közönyösen zengik a régi hírt körben a megvénült hegyek, hogy jön, hogy valahol messze elindult már az idegen sereg, túszokat szed útközben, zászlót cserél: színeződik a lomb; az üdülőben felcsuklik ijedtében az ebédre hívó kolomp, pedig még semmi, az álló sirály is lágyan tovalebeg, még semmi, csak a szél fú szívemen s a kiürült fürdőhely felett.