Tücsök citerázik

Tücsök citerázik az ablakom alatt, hangversenyterem a nyári éjszaka, hunyorognak a villanykörte-csillagok, hibátlan a hangulat, amit ez az egyszál tücsök-nóta teremtett a zűrzavarból, hibátlan a világ; jó lenne sokáig élni, sok ilyen égig érő nyári estét elrakni a szívbe, csillagfényt lesni vakulásig, hegyről lezúduló hársfaillatot tüdőbe szívni fulladásig, elmém ketrecajtóját kinyitni: hadd suhanjon be egy kis végtelenség, amelyre, hálistennek, nincs magyarázat, csak sejthető vagy inkább élhető, mint most a tücsökcitera bűvöletében; jó lenne, ha nem lehet sokáig, de legalább mindig így élni, bőrrel érintni a nyári éjszakát s nem a súlyát, szárnyát érezni hátamon a felfoghatatlan űrnek, csillagok hánytató magányát szelíden összegyűjteni egy tücsök fölé fénynek, s minden szív egy-egy otthonos bolygó lenne saját csillagrendszerekkel, hiszen van elég hely, csak nem tudunk róla; jó lenne élni, ha kurtán is és akárhogy – tudják ezt a halottak, akik kimaradtak minden nyári estéből, fülük süket a zenére, szemük vak a csillagokra, fülük sincs, szemük sincs, tüdejük sincs, csak én látom őket szorongva, míg minden porcikámmal kapaszkodok e világba, s már bennem zeng a tücsök, árnyakat űzve!