Egy kis őszi mélabú

Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek, szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek, a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye, csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele, a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak; sodródom köztetek e fátyolos reggelen, szívem egy régi-régi iskola felé megyen, míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák, a régi csaholás zengedez a csaholáson át, s a régi csapat üget, levegőben a lába, a levegőben lebegő régi iskolába, s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég még arasznyira dobogott szívünk a földtől, s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől; csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak, a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak, majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak; itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok, ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog, rám száz gond, ezernyi dolog vár még, ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék, délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam: átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!