Szomorkás dal nemzedéktársaimhoz

Lassan csatárláncba gyülekezünk, jó negyvenesek, hajdani fiúk, hajdani lányok, megfogjuk egymás kezét s vonulunk hetykén dudorászva, de már összehúzott szemmel; elmaradnak az örökzöld évek, a vad illatú fűágyak, ahol egymás testében gyönyörködtünk, tejszagú kölykök, elsüllyednek a köhögős vécék a tüdőre szítt cigaretták füstjével, s elkorhadt az iskolakapu is, habár még fülünkben döndülése, immár naponta borotválkozunk s a tükörbe szúrósan nézünk, a nők a ráncokat, a férfiak a dacot, mert férfiak és nők lettünk s szétszóródtunk a korosztályok között, egymást szem elől vesztve, s lubickoltunk a nagy medencében, amit úgy hívnak, hogy élet, víz fölött, víz alatt, mely hol meleg volt, hol dermesztő jeges, fuldokoltunk és napoztunk, az isten se ismert volna már ránk, ha volt is közös éden a szívünkben, már annyi minden rárakódott, ha egy ritmusra mozogtunk is, már teljesen széttöredezett, a régi szavak más mondatokba kerültek, a mosolyok más tükörbe, a megfakult fényképeket eldugdossuk új szerelmünk elől, a régi barátságokra szégyellősen gondolunk, mint a rövidnadrágra, s nehezülő testünket szobrászkodjuk, tornával, koplalással, s rutinos szeretkezéseinkbe rémülten csempésszük innen-onnan a tüzet, már tudjuk az árat s értjük az alkut is, s néha-néha győztesen kerülünk ki az általános nagy vereségből: elzúg az idő, mely e világra hozott, felnevelt s most gúnyosan fütyül a fülünkbe.