Nyárutó

Lassan véget ér a nyár. Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató. Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt, s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára, visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal, s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton. És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva, önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak, pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt, a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát. Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat, s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből, milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre, és hogy életünk mégis a miénk!