Előleg a fájdalomból

Hogy milyen lesz majd az igazi, a földet harapó, megsejteti ez a kis előleg: belenyilall a fogamba, majd ki is áll, mintha, véletlenül, fém fémet sikál, inkább csak ijedtség meg egy kis zengés, képzeletemet riasztó, mint a túl éles kés, s ahogy elmúlik, kacérkodom is vele, óvatos-kíváncsian keresgéli a nyelvem hegye, s babusgatja, ahogy a fájós fogra lel, játszom, mint a gyerek, ki most fedezi fel saját testét, s boldogan tapogatja, most válik el a világtól, se anyja, se apja; nyelvem a fogamon, fogamban az enyhe fájás, s az egész bennem! – fölülkerekedve az ijedtségen így állítom könnyen vissza a negyven éve kiküzdött egyensúlyt, a tiszta gondolkodást, mely összeszedve magát, merészen néz zavaros szemedbe, világ; mikor e hencegésre, okra az okozat? jég égető fájdalma hevíti a fogat, dermeszt s éget egyszerre s váltogatva, a lüktetést szívemből átveszi s visszadobja, hogy megállok s fogódzkodok a levegőbe, mint a vak, mert megcsúszik a járda a talpam alatt, s könny tükör-homálya szememen, melyen át önmagam nézi mereven önmagát, föl-alá száguld bennem a fájdalom, előtte a rémület nyitogatja az ajtókat vakon, s oly engedelmesen, hogy maradék tudatommal már nem is a fájdalomra figyelek: honnan e szolgalelkűség, e sárban csúszó, mindent feladó engedelmesség, amelynek minden eladó, amely én is vagyok, hiszen e szörnyűség bennem történik, mikor ettem, ezt a részt is etettem, amikor eszméltem, amikor törekedtem előre, ő is eszmélt s törekedett az ellenkezőre, s egyszerű lenne megtagadnom, mint a szemölcsöt, de ő tagad meg, visszavesz, mint egy kölcsönt, amelyet tréfából vagy egy szórakozott pillanatban adott, egyáltalán nem híve semmiféle kamatban; gyógyszerrel kábítom magam, majd elmúlik, várok, de már tudom, hogy nem segítenek az orvosságok.