Fényébe ölel
Fényébe ölel e kora délelőtt, |
fénylek hát derűsen, együtt a fákkal, |
verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus |
csalfa céduláival, erre mindig kapható |
vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom |
a ritmust, az alkalmit ugyan, de az |
elevent, az elmúlót, de az igazit; |
ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal, |
de már biztos helyről nézem, hogy vissza- |
csillanunk a semmibe tartó kabinablakról, |
nem vagyok egyszerre itt és ott, csak |
annyira szép, mint bármi más, csak |
annyira fáj, hogy elviselhető legyen |
a háttérben a figyelmeztető vonulás, |
a leveleken az alvadtvérszín, az autók |
alatt a megőszült fű, a verebek |
riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával |
nézzük egymást, nem beletörődve, de |
mindent tudva, mint a rég meghalt |
festő medvebocs-arca az ötödik emeletről |
lezuhanó írót – s még mennyi |
kimerevült emlék hajózik a |
semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep, |
zsibbadó erekkel összekötözött rakomány, |
hogy kilazulok magamból, s mint prédára |
tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák |
füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép |
a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi, |
elfoszlik ez a perc is, összeomolva |
hátrál, s kidob magából a délelőtt. |
|
|