Ó, édes semmittevés

Ó, édes semmittevés, nyári varázslat, hegedűhúr-idegeket leengedő; fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt csinál a hernyó, bőre csupa redő, cinke guggol, szitakötő cikázik, a platánfa nagy levélfület lebegtet, nő a fű, a jázmin lágyan virágzik, a nap asszonyos mosollyal melenget, csúszok a semmibe puhán, mint furcsa, fordított születésbe, már nem számít, már ennyit se számít, amitől tegnap még felgyorsult szívverésem, az összevissza hangolt cimbalom, az összevissza szóló ének, a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon, most látom, hogy semmit se érnek, bár sírnom kéne, de most mégis derűsen nézek át a negyvennégy éven: mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben, mennyi káromkodás-füst az égen, s közben, tán egy nagyobb parancsra, úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem, nem lettem elfoszlott évek roncsa, éveket, éneket átvészeltem, lustán pislogok most kicsire, nagyra, s válaszolok is tán, tanulékony szajkó, boldogan alig ügyelek már magamra, a tudatom is nyitva felejtett ajtó.