A jövő szemétdombja

Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset pukkanó vagy a finoman elfojtott versek, a semmiről se szóló betűsivatag regények, a nadrágba csináló dacok és remények, a jegyszedőknek vetített kólikás filmek, a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek, zenék, mik révült némaságba fúlnak, döglött képek, mik maguktól lehullnak, a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg automaták, a bármit eljátszó színészek, a befőttesüvegben a rég megromlott álmok, a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások, a hajnal, melyből nem lett se dél, se este, s lóg az égen avas függönyként keresztbe, gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni, szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni, a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak, s a magot atomreaktorba zárják túsznak, a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz, és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz, s mivel mást már nem tud küldeni az ég, a napként fejünknél lógó televíziókészülék… (Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)