Új könyvespolcom előtt

Már négy éve, hogy új lakásban élek, vége a hontalan csavargásnak, bár gondtalan még nem vagyok, de egyben-másban már olyanhoz hasonlítok, mint aki megállapodott. Tudom, hogy van ebben csöpp méla íz is, nem rágódok ezen, szemérmetlenül élvezem, ami enyém, s kívánom, még ma vagy holnap, mind éljetek így, s ne legyen egyőnk se irigy. Viharvert könyveim is végre új polcot kaptak, és mikor fölraktam mind, és állt a sor, néztem rájuk, mint élőlényre, mint elveszett és megkerült barátokra, s szívem derült. Majdnem csupaszon s vagyon nélkül értem idáig, annyi vad évből szöktem és oly szabad voltam, hogy lelkem belekékült; az éhes, kicsapott diák könyvtárba melegedni járt. Dühvel olvastam s szigorúan ítélkeztem: „Mennyi szemét rontja szemed, emberiség! S mily ritka a felszabadultan szóló szellem, mely önmagát gyújtja – láss, homályos világ! Betűtengerben fuldokolva milyen kevés az eleven kedély, a lüktető jelen, az üres szemű csillagokba felnéző bátorság, a vas- gerinc, bukva is férfias!” Nem csak a vad nyomor, a lélek is válogatott köztetek, amíg ideérkeztetek, s most ti is szigorúan néztek rám, kipróbált, kicsiny csapat – veletek kezdem a napot!