Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni

Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni, ődöngtünk a kilőtt szemű, omladozó falak között, még a falak is ragadtak a régi és új mocsoktól, átlátszó bőrünk mögött csak mi láttuk egymás szívét. Télen odafagytunk a padhoz a vacogó nőkkel, mozira se volt pénzünk, s a rendőrnek magyaráztuk verítékezve, hogy van lakásunk, van foglalkozásunk, s van hazánk, csak szeretjük a levegőt, azért ülünk itt. Pedig a rendőr is tudta: lakásunk albérleti odú, amit nem tudunk fizetni: foglalkozásunk gyanús, hiszen még az Írószövetségnek se vagyunk a tagjai; s a haza nem az ilyen senkiháziaknak van fenntartva. Anyánkhoz nem mertünk hazamenni, ők meg, szegények nem merték elmondani, hogy mivé lettünk, szégyellték, mivel ott lent, a haza alján, ezt a foglalkozást ocsmányabbnak tartották, mint a végrehajtóét. Hát így születtünk mi, így neveltettünk s így lettünk költővé, ki a csillagokba néz, s kiben népe szíve dobban, s ki teherbe esvén megszüli a rózsás popsijú jövőt, s mert túlélte a saját ifjúságát: nyilván halhatatlan!