A csípősre vált áprilisi időben, mikor megfagytak a cseresznyevirágok, a Duna
fölött a ködben bukdácsoltak a sirályok. Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, csak a sirályok a
szódavizes ködben, idáig hallatszott a rikoltozásuk; csak a baljós fagy a hegyen, a zsilettpenge-zizegésű, cseresznyevirág-habot borotváló; csak a köd a Duna fölött, s a ködben a sirályok.
Szeretném hinni, jó lenne hinni, hogy ők tudták meg először a hírt és sírtak és fuldokoltak a ködben,
s lent sírt, fuldokolt a tükörképük a vízben. Hiszen legjobban a sirályokat szerette, önmagát
merészen sirálynak álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből; szabadnak és büszkén lebegőnek
a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a
repülés révülete. Így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska, szomorú utcákon, dohos
tereken, odvas lépcsőházakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden tégláját,
kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel
mindig az eget lesve, a víz alól – a tükörkép az igazit!
Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, ők majd csak másnap közlik a hírt, csak a Duna
fölött a sirályok, évek óta készenlétben, baljós és szinte már közönyös türelemmel, évszakot váltva
egy szárnybillentéssel, tavasz-nyár-ősz-tél, kórház-otthoni betegágy-kórház, fáradhatatlanul
köröznek, emberi szív számára elképesztő türelemmel, öt év óta, tíz év óta, köröznek a Duna fölött,
köröznek a fehér mennyezeten, a meszelt égbolton, a villanykörte-csillagok között, tolluk hull, mész
pereg, hangjuk telefonbúgás, rádió-zörej, csőrük injekcióstű, repülésük imbolygó lázhullám, szédülő
félálom, megcsavart önkívületbe zuhanás; repülésük homályos ébredés, elmozduló ablak,
kontúrtalan bútorok, diadalmas fényözön, hajnal az Őrmezőn, vakító narancsfényű rakéta-indítás,
magányos látomások magányos szomorúsága.
Évek óta fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban,
ezernyi fontosnál fontosabb semmiségek közt futólag gondolunk rá, kicsit meg is nyugszunk, hiszen jó
helyen volt, önként engedtünk át neki egy kis zugot zsúfolt agyunkban; híreket cserélünk róla, hogy a
másiknál éppen mit csinál; panaszkodunk rá, de persze szeretettel, visszahárítván reá lelkiismeret-furdalásunkat, lustaságunkat, fáradékonyságunkat, időhiányunkat, közönyünket, azt, hogy egészségesek
vagyunk; aztán újra s újra elhatározzuk, megígérjük, hogy meglátogatjuk, de aztán marad minden a
régiben, mi futunk millió dolgunk után, ő fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a
tudatunkban. Az elhatározás, az ígéret, mint régen, a levegőben lóg, persze, majd elmegyünk, majd
meglátogatjuk, nincs ebben semmi szégyellnivaló, felületességünk az életünk, a véglegességet nem
érzékeljük, elsiratjuk, de gyanakodva, hogy hátha mégis él, nem volt idegen tőle semmiféle tréfa,
hősiesen, fölényesen viccelt, fáradhatatlanul sugározta önmagát, mint egy panaszkodó nyögdécselő,
pizsamás rádium, át a falakon, közönyös fásultságon, egész biztos, hogy az a másfél méter föld sem lesz
akadály, minek is siratnánk, hiszen nem tudunk semmi bizonyosat!
Csak a sirályok a Duna fölött…
|