Kis vers, lélegezz
Kis vers, lélegezz, élj, ahogy tudsz, |
Papírszárnyad ha lapozzák, |
|
Röptöd-hulltod nézzék vígan a |
hisz nem vágunk az öröklétnek |
|
Izz, mint a szegények szeme vagy |
mert már a körmünkre égett |
|
Ne gondolkozz senki helyett |
|
Csak szállj és végül szép szelíden |
még így is ez a homályos égnek |
|
|
A költők bocsánatkérő mosollyal
A költők bocsánatkérő mosollyal álldogálnak, |
a nyájas olvasók szintén, |
bár a költők mindenféle nőkkel hálnak, |
az olvasók is, az olvasók szintjén; |
|
ám a költők fél seggel a Pegazuson ülnek |
(a másik féllel meg mintha |
halandók lennének: strandra járnak, lesülnek), |
|
ló, míg megírnak egy-egy szívbemarkoló |
s kicsiben terjesztik, nem mint a hasonló |
|
a szépséget, a derűt, az álmot, s mi a lelket |
s bár nemigen tudnak venni belőle telket, |
|
nem is törik őket kerékbe, meg se nyúzzák, |
a nyugdíjig, ha jók lesznek, szépen kihúzzák, |
s por lesz belőlük is, por. |
|
|
Mi a helyzet a költővel
És mi a helyzet a költővel, |
aki olyan volt, mint a sirály? |
orvosok faggatják: mi fáj? |
A szobában egy ügetőló vágtat, |
majd diszkvalifikálja a homály, |
legyint, nézi a tiketteket szóró fákat, |
a remény, mint egy karóra, lejár, |
játszana még tízeslehúzást, snapszlit, |
huszonegyet, sment, ezekben ő volt a király, |
de az ápolónő vihogva bandzsít, |
nahát, a maga fejében most is mi jár! |
Dohog, eltűnődik, majd elámul: |
hogy van Nyugat, s él még Babits Mihály! |
Majd fejben izgatottan számol: |
hány éve már, hány éve már? |
Kuncog, mert titok, de azonnal kimondja, |
hiszen a lelke örökké alterál,
|
mikor is zárt be, mikor is zárt be, |
mikor is a Szamos-parti kupleráj? |
Majd jön az est, és nem jönnek |
a barátok, pedig ajtót-szívet kitár, |
szemébe fáradtan gyűlnek a könnyek, |
letörli, úgy hagyja – fáj. |
Elsiratják a hűtlenek is, pedig még él, |
de hát könnyebb a könny, milyen kár! |
Hát ez a helyzet a költővel, |
aki olyan volt, mint a sirály. |
|
A duna fölött a sirályok
A csípősre vált áprilisi időben, mikor megfagytak a cseresznyevirágok, a Duna
fölött a ködben bukdácsoltak a sirályok. Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, csak a sirályok a
szódavizes ködben, idáig hallatszott a rikoltozásuk; csak a baljós fagy a hegyen, a zsilettpenge-zizegésű, cseresznyevirág-habot borotváló; csak a köd a Duna fölött, s a ködben a sirályok.
Szeretném hinni, jó lenne hinni, hogy ők tudták meg először a hírt és sírtak és fuldokoltak a ködben,
s lent sírt, fuldokolt a tükörképük a vízben. Hiszen legjobban a sirályokat szerette, önmagát
merészen sirálynak álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből; szabadnak és büszkén lebegőnek
a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a
repülés révülete. Így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska, szomorú utcákon, dohos
tereken, odvas lépcsőházakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden tégláját,
kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel
mindig az eget lesve, a víz alól – a tükörkép az igazit!
Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, ők majd csak másnap közlik a hírt, csak a Duna
fölött a sirályok, évek óta készenlétben, baljós és szinte már közönyös türelemmel, évszakot váltva
egy szárnybillentéssel, tavasz-nyár-ősz-tél, kórház-otthoni betegágy-kórház, fáradhatatlanul
köröznek, emberi szív számára elképesztő türelemmel, öt év óta, tíz év óta, köröznek a Duna fölött,
köröznek a fehér mennyezeten, a meszelt égbolton, a villanykörte-csillagok között, tolluk hull, mész
pereg, hangjuk telefonbúgás, rádió-zörej, csőrük injekcióstű, repülésük imbolygó lázhullám, szédülő
félálom, megcsavart önkívületbe zuhanás; repülésük homályos ébredés, elmozduló ablak,
kontúrtalan bútorok, diadalmas fényözön, hajnal az Őrmezőn, vakító narancsfényű rakéta-indítás,
magányos látomások magányos szomorúsága.
Évek óta fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban,
ezernyi fontosnál fontosabb semmiségek közt futólag gondolunk rá, kicsit meg is nyugszunk, hiszen jó
helyen volt, önként engedtünk át neki egy kis zugot zsúfolt agyunkban; híreket cserélünk róla, hogy a
másiknál éppen mit csinál; panaszkodunk rá, de persze szeretettel, visszahárítván reá lelkiismeret-furdalásunkat, lustaságunkat, fáradékonyságunkat, időhiányunkat, közönyünket, azt, hogy egészségesek
vagyunk; aztán újra s újra elhatározzuk, megígérjük, hogy meglátogatjuk, de aztán marad minden a
régiben, mi futunk millió dolgunk után, ő fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a
tudatunkban. Az elhatározás, az ígéret, mint régen, a levegőben lóg, persze, majd elmegyünk, majd
meglátogatjuk, nincs ebben semmi szégyellnivaló, felületességünk az életünk, a véglegességet nem
érzékeljük, elsiratjuk, de gyanakodva, hogy hátha mégis él, nem volt idegen tőle semmiféle tréfa,
hősiesen, fölényesen viccelt, fáradhatatlanul sugározta önmagát, mint egy panaszkodó nyögdécselő,
pizsamás rádium, át a falakon, közönyös fásultságon, egész biztos, hogy az a másfél méter föld sem lesz
akadály, minek is siratnánk, hiszen nem tudunk semmi bizonyosat!
Csak a sirályok a Duna fölött…
|
Kilencven és száz kiló között
Súlyosodván, ha lélekben nem is, legalább testben, |
kilencven és száz kiló között már évek óta, |
döng a föld, ha lép a lábam, persze hogy nem lebben, |
liszteszsák vagyok, ki voltam (belül) karcsú pilóta. |
|
De haj, az ifjút, kit a gyöngécske szél is majd elfújt, |
s ki sápadtabb volt a holdnál s kissé vérszegény is, |
elnehezítette a kor, s e vidéken nem találni oly tájfunt, |
mely megmoccantaná; csendes hely ez, nem olyan regényes. |
|
S az egyéb bolondos dolgok is szépen kiszorultak, |
nem férnek el, bár látszatra több a hely az irhámban, |
valahogy elmaradtak, ahogy kigyúltak, majd tanultak s okultak, |
s úgy vagyok velük, nem is tudom: sajnáljam, ne sajnáljam? |
|
Mert azért maradt még egy-két öröm, leginkább a testé, |
s a világ szemébe is nyugodtan nézek: ezek vagyunk mi, |
ne szégyelljük egymást; s ó, lázas olvasó, ki mást kerestél, |
persze hogy igazad van, itt a könyvet be lehet csukni. |
|
Én még kiballagok a piacra, ez is újabb szokásom, |
felvidít a bohóc-sityak paprika, morc dió, lányos zöldbab, |
a kofák csábosan mosolyognak, pénzért kotorászom, |
majd mélán beszagolok a füstölthús-illatú hentesboltba. |
|
|
Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni
Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni, |
ődöngtünk a kilőtt szemű, omladozó falak között, |
még a falak is ragadtak a régi és új mocsoktól, |
átlátszó bőrünk mögött csak mi láttuk egymás szívét. |
|
Télen odafagytunk a padhoz a vacogó nőkkel, |
mozira se volt pénzünk, s a rendőrnek magyaráztuk |
verítékezve, hogy van lakásunk, van foglalkozásunk, |
s van hazánk, csak szeretjük a levegőt, azért ülünk itt. |
|
Pedig a rendőr is tudta: lakásunk albérleti odú, |
amit nem tudunk fizetni: foglalkozásunk gyanús, |
hiszen még az Írószövetségnek se vagyunk a tagjai; |
s a haza nem az ilyen senkiháziaknak van fenntartva. |
|
Anyánkhoz nem mertünk hazamenni, ők meg, szegények |
nem merték elmondani, hogy mivé lettünk, szégyellték, |
mivel ott lent, a haza alján, ezt a foglalkozást |
ocsmányabbnak tartották, mint a végrehajtóét. |
|
Hát így születtünk mi, így neveltettünk s így lettünk |
költővé, ki a csillagokba néz, s kiben népe szíve dobban, |
s ki teherbe esvén megszüli a rózsás popsijú jövőt, |
s mert túlélte a saját ifjúságát: nyilván halhatatlan! |
|
|
Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele
Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele, |
hogy elvitte a cica a forradalmat, |
s nem motyogom szélütött szájjal: |
minden hatalmat, minden hatalmat; |
|
mint két ujj közé fogott mag, mely |
zöld volt, de megért, vakon kilőve |
repülök, mozgok, hisz még élek, |
az átforduló s megváltó időbe; |
|
ez nem várt ajándék, s lelassul a sejtek |
változóképessége s majd megszűnik, |
s bár elmém ép, de e lassulásban |
mégis minden visszfényes álomnak tűnik, |
|
tán hogy ne fájjon, s ne roppanjak bele, |
hogy e mozgás, e változás, amely száll |
felém, s én szállok feléje boldogan, |
nem más, mint a testemre szabott halál! |
|
|
Könnyű kis influenza
Könnyű kis influenza, enyhe láz |
három napra a szobámba parancsol, |
fejemből züzögő méhkast csinál, |
könnyező papírtrombitát orromból, |
|
lenge szédülésekkel el-elejt, |
majd felkap, ámuldozva ringatózom, |
túl keserű cigit számból kiüt, |
szörcsögő tüdődnek, int, jobb az ózon; |
|
gyerek vagyok újra s követelem |
anyám kezét, hogy homlokomra nyomja, |
s mint harminc éve, befőttet eszem, |
és tablettát rejtek a papucsomba, |
|
s lázmérővel hónom alatt szobám |
rovom, mint félszárnyú madár a földön, |
felnőtt időmből kipottyant vígan |
ez állandó hőmérsékletű börtön; |
|
ó, könnyű influenza, enyhe láz, |
kívánom vissza kissé náthás csókod, |
mint költő Múzsáét, hisz nem nagy ár, |
hogy három napig így lehettem boldog! |
|
|
Mint egy ócska
Mint egy ócska detektívregényben, |
majd nyomoznak életem után, |
eltűnődnek: mért nem haltam éhen, |
nagy bajok közt mért voltam vidám; |
|
hisz kötelező e mesterségben, |
hogy a költő a tankönyv nyomán |
őrüljön meg, vagy köhögjön szépen, |
vagy a tetű másszon a nyakán, |
|
míg a lantot, holdvilágot nézve, |
gyötri, és kalapba fillér hull, |
röhögik is halhatatlanul; |
|
ezt nem játsszuk, tojok az egészre, |
nem leszek én ingyenes balek, |
poshadt lelkét ki-ki váltsa meg! |
|
|
Képes levelezőlap egy délelőttből
Ültünk a Drima partján: István, Anna s én, |
ifjú költők, de amúgy már túl az életünk felén, |
dolgozott bennünk a szesz, a nyár s a felhangolt |
jókedv, vakációs, mosoly-fényű délelőtt volt. |
|
Fejemen helyben vásárolt fehér vászonkalap, |
mert égetett, ahogy csak Macedóniában süt a nap, |
álltuk bátran a rohamot, nagy kortyokban nyeltük a sört, |
s ha elfogyott, rendeltünk, mutogatva, újabb kört. |
|
Néztük a zöld vizet, ahogy a fazsilipen átzúdult, |
mohón szimatoltuk az utcán sülő bárányhúst, |
ránk köszöntek s mi vissza ám, kalapot emelvén, |
a gőgös Európa sarkában, a térkép szegletén. |
|
Majd kifutunk az időből, tudom, s körmünkre ég |
a perc, a nap, s mindent bekormoz a keserűség, |
de szép színekkel feldereng majd ez a délelőtt, |
ott ülünk, nyár lesz és mi boldogok a hunyt szemhéj mögött. |
|
|
Ó, öregek, ti
golyóütötte zászlók, a halhatatlanság |
színházi függönye elé újráz a vastaps, |
s méltán s nem csak a hosszú élet jogán; |
én is ámulok s tapsolok tiszta szívvel; |
és de szerettem volna egyet is apámnak nevezni közületek! |
|
Új könyvespolcom előtt
Már négy éve, hogy új lakásban |
csavargásnak, bár gondtalan |
még nem vagyok, de egyben-másban |
|
Tudom, hogy van ebben csöpp méla |
ami enyém, s kívánom, még ma |
vagy holnap, mind éljetek így, |
s ne legyen egyőnk se irigy. |
|
Viharvert könyveim is végre |
új polcot kaptak, és mikor |
fölraktam mind, és állt a sor, |
néztem rájuk, mint élőlényre, |
mint elveszett és megkerült |
barátokra, s szívem derült. |
|
Majdnem csupaszon s vagyon nélkül |
évből szöktem és oly szabad |
voltam, hogy lelkem belekékült; |
könyvtárba melegedni járt. |
|
Dühvel olvastam s szigorúan |
ítélkeztem: „Mennyi szemét |
rontja szemed, emberiség! |
S mily ritka a felszabadultan |
szóló szellem, mely önmagát |
gyújtja – láss, homályos világ! |
|
az üres szemű csillagokba |
gerinc, bukva is férfias!” |
|
Nem csak a vad nyomor, a lélek |
s most ti is szigorúan néztek |
rám, kipróbált, kicsiny csapat – |
|
|
Játék az új szemüvegemmel
ég veled, vaksi varázslat, |
|
Majd szépen kirajzolódnak |
nem köszönök mindenkinek. |
|
Unalmas, de tiszta világ, |
s élesebb cél vár majd miránk, |
nem bolyongok titkot sejtve, |
|
A fal fal lesz, és az ajtó |
ott a helyén, zárul-nyílik; |
nem a falon s nem az égen, |
úgy járok majd, ahogy illik. |
|
De szép is lesz, de jó is lesz, |
ragyogok, ha elképzelem – |
mert bár fölírta az orvos, |
s megvan, de még nem viselem. |
|
|
Feltételekhez köti magát
Feltételekhez köti magát bennem |
a költő, parancsra már rég nem szól, |
a bőröm mögött lustán bujdokol, |
s gúnyosan nézi, hogy már van mit ennem, |
|
hol laknom s pénzért is muszáj teremnem, |
mint vadalanyba beoltott bokor, |
s nagy kegyesen itt-ott gyémántport szór |
a sorok közé: bérem emelkedjen, |
|
különben nem segít, nem biztat rosszra, |
bár jóra sem, mindig nagyobbra tört, |
amíg a világ durván foncsorozza, |
|
s csinál áttetsző lélekből tükört, |
mely, eszelősen, fényt keres az égen, |
túllépve rajtam és a mesterségen. |
|
|
A halott költő a képernyőn
A halott költő a képernyőn dörmög, dohányzik, felnevet, |
szája sarkában a gúnyos kérdés: hol van, ki engem eltemet; |
illik hozzá ez a szökés, jár neki ez a trükkös öröklét, |
habár most igazán fogoly: mindig ugyanúgy nyitja-zárja öklét, |
ráncolja homlokát, fújja a füstöt, s a füst is ugyanúgy |
gomolyog, szája sarkába örökké egyformán ül ki a gúny, |
kamaszos mosollyal keveredve, s ránganak a nemlétező izmok, |
kiismerhető marionett lesz, ki millióféleképpen mozgott, |
s várom reménykedve, mivel szerettem, hogy e filmről is eloson – |
ócska túlvilági fény morzézik szomorú arcomon. |
|
Pernye András halálára
A lélek csak cérnaszál volt. |
|
Távirat jött egy kollegától
Távirat jött egy kollegától, |
még én is meglepődtem rajta, |
pedig nem vagyok túl szerény, |
|
de elszoktunk már a jó szótól, |
a szelíd lelkű költők céhe, |
s a közönség joggal mulat, |
|
tisztes távolból persze, mert hogy |
szőr hull, szem foly’, csattog a fog, |
s hisszük: országnyi, sőt: világnyi |
|
érthető hát, hogy meglepődtem |
mely egy versemhez gratulál, s mint |
fehér zászlót lobogtatom, |
|
s kivonulok a haddelhaddból, |
mint egy régi vitéz barát, |
s meghirdetem, hogy mától fogva |
szeretek (majdnem) minden kollegát! |
|
|
A jövő szemétdombja
Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset |
pukkanó vagy a finoman elfojtott versek, |
a semmiről se szóló betűsivatag regények, |
a nadrágba csináló dacok és remények, |
a jegyszedőknek vetített kólikás filmek, |
a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek, |
zenék, mik révült némaságba fúlnak, |
döglött képek, mik maguktól lehullnak, |
a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg |
automaták, a bármit eljátszó színészek, |
a befőttesüvegben a rég megromlott álmok, |
a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások, |
a hajnal, melyből nem lett se dél, se este, |
s lóg az égen avas függönyként keresztbe, |
gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni, |
szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni, |
a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak, |
s a magot atomreaktorba zárják túsznak, |
a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz, |
és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz, |
s mivel mást már nem tud küldeni az ég, |
a napként fejünknél lógó televíziókészülék… |
(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak |
ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.) |
|
Száll az én időm
Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon |
száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül, |
s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő, |
kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha |
egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog, |
nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát, |
felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza, |
kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év, |
negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel, |
s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként |
szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti |
erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű |
fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig |
megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok, |
végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság, |
sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő, |
mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a |
fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített |
remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő |
elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra, |
évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó |
szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival, |
fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő |
csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt |
hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó |
barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett |
mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben |
kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december. |
|
Mélyen a versek alatt
Mélyen a versek alatt kocogok, eszem, ürítek, élek, |
behúzott nyakkal vagy hetykén, mogorván vagy vidáman, |
de mindenképpen szárny nélkül, vagyis gyalog a porban, |
tülekedve, egymást gyomrozva a többi gyalogjáróval, orrot |
szíva, nőt lesve, az éttermekből dőlő hagymaszagba nagyot |
szimatolva, szöcskeként ugrálva a fékező autók elől, s míg |
a falnak dőlve csillapítom felpörgött szívverésem, füstöt fújok |
a város eltorzult arcába, olyan, mint a vízbefúlté, nem |
szeretem, de már megszoktam, mindegy, emberek élnek itt is, |
századvégi, falusi hangulatom ingerlően mulatságos, mint |
a jóság, a becsület és még sok egyéb, ami helyett nincs |
más, pénzt keresek, mint a többi, s elköltöm, mint a |
többi halandó, a semmi puha szájával szembe szájat tátok, |
ki kicsodát esz meg a végén, én elfogyasztottam |
negyvennégy évet, ezt már most odaadnám, de nem kell, |
de nem az kell, tudom én jól, a borzongó bőr, a |
dobogó szív, a hömbölygő gyomor jobb falat, de még |
az se az enyém igazán, hiszen a végén leadom a |
monstre mészárszéken, sok mindent tudok már, de vaksibban |
pislogok, mint egy kutyakölyök, ám már nem ámítom |
magam, hogy bármit is értek, és másokat se szédítek, |
hogy gyertek utánam, heregolyómnak nincs folytatása, |
álmaim horkolásba fúlnak, mámoraim részegségbe, és mindig |
felébredek és kijózanodok újra, ezt-azt csinálok, |
kapaszkodom ebbe-abba, üres tenyérrel és még üresebb szívvel |
állok vacogva és szégyenkezés nélkül az idő rettenetes |
|
Gyönyörű megújulás
Szíven üt ez a tavaszi készülődés, a virágzó fák |
habos borotvaecsetek a hegy nagy öklében, borotválkozik |
az ég, a téli sörtét lehúzza; felejtsd el hát te is |
a dögnyulak, cinkék, rigók, tavalyi levelek foszló testét, |
a kénszagot, a rosszkedvet, a kifordult szemfehérű csöndet |
– súgom magamnak, hiszen utolsó menedéked a változás, |
ez az ócska és mégis hihetetlenül gyönyörű megújulás; |
fejedben az elpusztult agysejtek; az elpusztult agysejtekben |
a porrá omló, kihűlt emlékek, éned darabjai, megfagyott |
napsütések, poshadó szerelmek, záptojás-lázadások, megromlott |
ifjúság, rothadó fogú harapások, bűzlő sebhelyek és győzelmek, |
pusztulva sokasodik benned a világ, a szövetidegen anyag, |
míg végül elnyel egészen, aláhullsz e szánalmas mocsokba; |
de addig, az utolsó sejt lüktetéséig kapaszkodom e tavaszi |
készülődésbe, szégyentelenül, foggal-körömmel, mint a halálra- |
|
Ó, édes semmittevés
Ó, édes semmittevés, nyári varázslat, |
hegedűhúr-idegeket leengedő; |
fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt |
csinál a hernyó, bőre csupa redő, |
cinke guggol, szitakötő cikázik, |
a platánfa nagy levélfület lebegtet, |
nő a fű, a jázmin lágyan virágzik, |
a nap asszonyos mosollyal melenget, |
csúszok a semmibe puhán, mint |
furcsa, fordított születésbe, |
már nem számít, már ennyit se számít, |
amitől tegnap még felgyorsult szívverésem, |
az összevissza hangolt cimbalom, |
az összevissza szóló ének, |
a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon, |
most látom, hogy semmit se érnek, |
bár sírnom kéne, de most mégis derűsen |
nézek át a negyvennégy éven: |
mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben, |
mennyi káromkodás-füst az égen, |
s közben, tán egy nagyobb parancsra, |
úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem, |
nem lettem elfoszlott évek roncsa, |
éveket, éneket átvészeltem, |
lustán pislogok most kicsire, nagyra, |
s válaszolok is tán, tanulékony szajkó, |
boldogan alig ügyelek már magamra, |
a tudatom is nyitva felejtett ajtó. |
|
Mielőtt agyonütöm
Mielőtt agyonütöm a szúnyogot, |
mint kurta szoknyájú táncosnő |
billeg, hosszú lábait leengedve, |
csupa kecs és csupa báj és |
finoman törékeny szépség, |
a megjelenése is stílusos: halk |
a lélegzetem is visszafojtom, |
az ámulattól nem tudok szólni, |
és nem zavar egy cseppet sem, |
hogy véremet készül megcsapolni, |
egy pillanatra mintha ő is |
elfelejtené a véres törvényt, |
illegeti magát, mókásan forgatja, |
orrán egyensúlyozza hegyes tőrét; |
fura közjáték a nagy zabálás előtt, |
mintha ő is szúnyog-felettivé válna, |
de már készülünk mind a ketten, |
s egy nagy taps lesz a halála. |
|
Fényébe ölel
Fényébe ölel e kora délelőtt, |
fénylek hát derűsen, együtt a fákkal, |
verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus |
csalfa céduláival, erre mindig kapható |
vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom |
a ritmust, az alkalmit ugyan, de az |
elevent, az elmúlót, de az igazit; |
ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal, |
de már biztos helyről nézem, hogy vissza- |
csillanunk a semmibe tartó kabinablakról, |
nem vagyok egyszerre itt és ott, csak |
annyira szép, mint bármi más, csak |
annyira fáj, hogy elviselhető legyen |
a háttérben a figyelmeztető vonulás, |
a leveleken az alvadtvérszín, az autók |
alatt a megőszült fű, a verebek |
riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával |
nézzük egymást, nem beletörődve, de |
mindent tudva, mint a rég meghalt |
festő medvebocs-arca az ötödik emeletről |
lezuhanó írót – s még mennyi |
kimerevült emlék hajózik a |
semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep, |
zsibbadó erekkel összekötözött rakomány, |
hogy kilazulok magamból, s mint prédára |
tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák |
füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép |
a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi, |
elfoszlik ez a perc is, összeomolva |
hátrál, s kidob magából a délelőtt. |
|
Előleg a fájdalomból
Hogy milyen lesz majd az igazi, a földet |
harapó, megsejteti ez a kis előleg: |
belenyilall a fogamba, majd ki is áll, |
mintha, véletlenül, fém fémet sikál, |
inkább csak ijedtség meg egy kis zengés, |
képzeletemet riasztó, mint a túl éles kés, |
s ahogy elmúlik, kacérkodom is vele, |
óvatos-kíváncsian keresgéli a nyelvem hegye, |
s babusgatja, ahogy a fájós fogra lel, |
játszom, mint a gyerek, ki most fedezi fel |
saját testét, s boldogan tapogatja, |
most válik el a világtól, se anyja, se apja; |
nyelvem a fogamon, fogamban az enyhe |
fájás, s az egész bennem! – fölülkerekedve |
az ijedtségen így állítom könnyen vissza |
a negyven éve kiküzdött egyensúlyt, a tiszta |
gondolkodást, mely összeszedve magát, |
merészen néz zavaros szemedbe, világ; |
mikor e hencegésre, okra az okozat? |
jég égető fájdalma hevíti a fogat, |
dermeszt s éget egyszerre s váltogatva, |
a lüktetést szívemből átveszi s visszadobja, |
hogy megállok s fogódzkodok a levegőbe, mint a vak, |
mert megcsúszik a járda a talpam alatt, |
s könny tükör-homálya szememen, melyen át |
önmagam nézi mereven önmagát, |
föl-alá száguld bennem a fájdalom, |
előtte a rémület nyitogatja az ajtókat vakon, |
s oly engedelmesen, hogy maradék tudatommal |
már nem is a fájdalomra figyelek: honnan |
e szolgalelkűség, e sárban csúszó, mindent feladó |
engedelmesség, amelynek minden eladó, |
amely én is vagyok, hiszen e szörnyűség bennem |
történik, mikor ettem, ezt a részt is etettem, |
amikor eszméltem, amikor törekedtem előre, |
ő is eszmélt s törekedett az ellenkezőre, |
s egyszerű lenne megtagadnom, mint a szemölcsöt, |
de ő tagad meg, visszavesz, mint egy kölcsönt, |
amelyet tréfából vagy egy szórakozott pillanatban |
adott, egyáltalán nem híve semmiféle kamatban; |
gyógyszerrel kábítom magam, majd elmúlik, várok, |
de már tudom, hogy nem segítenek az orvosságok. |
|
A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában
A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában |
sürögnek az üvegfalak mögött, az egyik nagy |
csomagot emelget vékony karjával, a másik |
pénzt számol motolla-ujjakkal, a harmadik |
levelet bélyegez, bum, bum, szívesen ácsorgok |
a padlóolajszagú, enyvszagú, zsinegszagú |
pénzszagú helyiségben, nézegetem a falra tűzött |
hervadt távirat-virágokat, a fekete szalagos |
gyászjelentéseket, a névnapi mókás marhaságokat, |
felpöndörödve libegnek az állandó huzatban, |
szélesen mosolygok a postáskisasszonyokra, öregre, |
fiatalra egyformán, ők halványan visszamosolyognak, |
mintegy hivatalból, pedig én őszintén szeretem őket, |
ábrándozva szimatolom olcsó kölnijüket, dicsérő |
pillantással simogatom fakult pulóverüket, |
s észreveszem, ha valamelyik kihúzza magát, |
együtt repülök, ha csak egy pillanatra is, a levél- |
kezelővel távoli napsütötte tengerpartra, a színes |
bélyegen zöldellő pálmák közé, ó, milyen szép is |
lehet, karcsún sétálni, mint egy filmszínésznő, |
repülj, súgom magamban, ha naponta csak egy percre is, |
a padlóolaj-, enyv-, zsinegszag közé szökjön sós |
levegő, albatrosz lebbenjen hó-szárnyakkal a füstös |
plafonra, villogó fogú hullámverés porladjon el |
az ócska asztaloknál, nyíljanak ki a hervadt |
távirat-virágok, repüljetek gyönyörűim, szálljatok, |
addig a csomagokat emelgesse, a pénzt nyálazza más, |
simuljon ki az arcotok, hajatok lobogjon, szemetek |
ragyogjon, legyetek szépek, ha csak egy pillanatra is, |
két bélyegzés között sugározzon fel az élet; |
majd holnap én is újra benézek egy kis repülésre! |
|
Nyárutó
Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot |
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik |
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve |
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. |
Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé |
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, |
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. |
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, |
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató. |
Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, |
így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, |
ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; |
hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, |
hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, |
hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt, |
s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára, |
visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal, |
s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton. |
És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon |
visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva, |
önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak, |
pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt, |
a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát. |
Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat, |
s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz |
egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből, |
milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű |
távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre, |
és hogy életünk mégis a miénk! |
|
Te mire gondolsz közben?
szőnyegen, széken, ágyban, |
délelőtt, délután, éjszaka, |
beszeszelve vagy jeges józanon, |
játékosan, mint a kölykök, |
vagy szótlanul, mint az idegenek, |
félálomban, el-elszundítva, |
vagy ébren fújva a füstöt – |
|
szemünk egyetlen körré tágul, |
testünk egyforma hőfokon ég, |
egymás idegpályáin zuhanunk, |
egymás bőre mögött repülünk, |
szinte már fölcserélhetően létezünk, |
egymás szájából lélegzünk, boldog |
ingaként ugyanazt az időt mérjük – |
|
Gyermekkorom, gyermekkorod, |
az édeni nyarak, a fejünkig |
érő virágok, virágporos orrunk, |
s kamaszkorom, kamaszkorod, |
a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak |
izzanak a harminchat fokos kohóban – |
|
minden női test tested mögött, |
minden mell, minden térd, minden |
comb, minden felhevült ágyék, |
de egyetlen mosoly a mosolyod, |
de egyetlen cél az örömöd, |
de egyetlen takaró a szerelmed, |
ha kimerülve kettéválunk – |
|
lehangolt hangszert felhangoló, |
az emlékkel is harcba hívó, |
robotoló sejtjeim átrendező, |
a vak műhelybe ablakot nyitó, |
bevillámlik, ami erősebb, |
mert édesebb minden halálnál, |
a teremtésből ideért üzenet – |
|
|
Üzenet varsóból
Minden este, ha nélkülem fekszel le, |
minden este, ha nélküled fekszem le, |
mintha nem lenne, mintha nem lenne. |
|
Mintha kiesnék a te idődből, |
mintha kiesnél az én időmből, |
ezt a hetet, korhadt fát, kivágnák tőből. |
|
Szívem világosan meg most tudta, |
hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra, |
s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva. |
|
Az is lehet, hogy szerelmünk sokat markolt, |
vagy meguntuk már a sok harcot, kudarcot – |
de lehet sínpár is, mely a végtelenbe tartott. |
|
|
Szomorkás dal nemzedéktársaimhoz
Lassan csatárláncba gyülekezünk, jó negyvenesek, |
hajdani fiúk, hajdani lányok, megfogjuk egymás kezét |
s vonulunk hetykén dudorászva, de már összehúzott szemmel; |
elmaradnak az örökzöld évek, a vad illatú fűágyak, |
ahol egymás testében gyönyörködtünk, tejszagú kölykök, |
elsüllyednek a köhögős vécék a tüdőre szítt cigaretták füstjével, |
s elkorhadt az iskolakapu is, habár még fülünkben döndülése, |
immár naponta borotválkozunk s a tükörbe szúrósan nézünk, |
a nők a ráncokat, a férfiak a dacot, mert férfiak és nők lettünk |
s szétszóródtunk a korosztályok között, egymást szem elől vesztve, |
s lubickoltunk a nagy medencében, amit úgy hívnak, hogy élet, |
víz fölött, víz alatt, mely hol meleg volt, hol dermesztő jeges, |
fuldokoltunk és napoztunk, az isten se ismert volna már ránk, |
ha volt is közös éden a szívünkben, már annyi minden rárakódott, |
ha egy ritmusra mozogtunk is, már teljesen széttöredezett, |
a régi szavak más mondatokba kerültek, a mosolyok más tükörbe, |
a megfakult fényképeket eldugdossuk új szerelmünk elől, |
a régi barátságokra szégyellősen gondolunk, mint a rövidnadrágra, |
s nehezülő testünket szobrászkodjuk, tornával, koplalással, |
s rutinos szeretkezéseinkbe rémülten csempésszük innen-onnan a tüzet, |
már tudjuk az árat s értjük az alkut is, s néha-néha győztesen |
kerülünk ki az általános nagy vereségből: elzúg az idő, mely |
e világra hozott, felnevelt s most gúnyosan fütyül a fülünkbe. |
|
Egy kis őszi mélabú
Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek, |
szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek, |
a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye, |
csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele, |
a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak |
csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak; |
sodródom köztetek e fátyolos reggelen, |
szívem egy régi-régi iskola felé megyen, |
míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák, |
a régi csaholás zengedez a csaholáson át, |
s a régi csapat üget, levegőben a lába, |
a levegőben lebegő régi iskolába, |
s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék |
vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég |
még arasznyira dobogott szívünk a földtől, |
s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől; |
csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak, |
a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak |
az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak, |
majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak; |
itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok, |
ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog, |
rám száz gond, ezernyi dolog vár még, |
ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék, |
délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam: |
átvonult szívemen valami, ami halhatatlan! |
|
Tücsök citerázik
Tücsök citerázik az ablakom alatt, |
hangversenyterem a nyári éjszaka, |
hunyorognak a villanykörte-csillagok, |
hibátlan a hangulat, amit ez az egyszál |
tücsök-nóta teremtett a zűrzavarból, |
hibátlan a világ; jó lenne sokáig élni, |
sok ilyen égig érő nyári estét elrakni |
a szívbe, csillagfényt lesni vakulásig, |
hegyről lezúduló hársfaillatot tüdőbe |
szívni fulladásig, elmém ketrecajtóját |
kinyitni: hadd suhanjon be egy kis végtelenség, |
amelyre, hálistennek, nincs magyarázat, |
csak sejthető vagy inkább élhető, |
mint most a tücsökcitera bűvöletében; |
jó lenne, ha nem lehet sokáig, de |
legalább mindig így élni, bőrrel |
érintni a nyári éjszakát s nem a súlyát, |
szárnyát érezni hátamon a felfoghatatlan |
űrnek, csillagok hánytató magányát |
szelíden összegyűjteni egy tücsök fölé |
fénynek, s minden szív egy-egy otthonos |
bolygó lenne saját csillagrendszerekkel, |
hiszen van elég hely, csak nem tudunk róla; |
jó lenne élni, ha kurtán is és akárhogy – |
tudják ezt a halottak, akik kimaradtak |
minden nyári estéből, fülük süket a |
zenére, szemük vak a csillagokra, |
fülük sincs, szemük sincs, tüdejük sincs, |
csak én látom őket szorongva, míg minden |
porcikámmal kapaszkodok e világba, s már |
bennem zeng a tücsök, árnyakat űzve! |
|
Kiürült fürdőhely
Kiürült fürdőhely a tó partján. Mintha ásítana, |
a szelíd kis utcákba lustán süt be a reggeli nap, |
sápadtan ragyognak a fák, mint égve felejtett |
asztali lámpák, számból cigarettafüstös lehellet |
száll feléjük, apró sóhaj, ahogy ballagok tejért a boltba, |
mintha még álmodnék, s az egész csak álmomban volna, |
oly valószerűtlen, ahogy az egyik üres utca a másik üresbe |
fut, s az ablakbuborékos házaknak is levegőből a teste, |
a kerítések alján luk, a kutyák eltűnt kócos pofája, |
mintha még rémlenék benne, a semmit harapdálva, |
hogy megborzongok; a didergés, a hűvös huzat kifut a tóra, |
magányos zöld ablaküveg, bekeretezett ég – nem fér a szóba, |
csak érzem s nem észlelem, csak nézem s nem igazán látom, |
hogy a fény megcsillan egy üvegszilánkon, álló sirályon, |
két napszak között, két évszak és még két mi között |
áll a sirály a levegőben, mint kopott zubbonyra kitűzött |
érem, s ragyog; talán nincs is ott, talán csak ámuló szememre |
dobál fényt, képet, álmot kifogyhatatlanul az óriás medence, |
hisz tegnap még az édes víz barna nőket tapogatott, puha |
marokba mellet ejtett, comb közé nyúlkált, tüzelt a fürdőruha, |
térdhajlatba halat siklatott, mint egy vakációzó kisdiák, |
s szőrös férfitérd fölött szamárfüllel billegtetett csúfondáros iát; |
majd elnyelte mind-mind, tátott szájjal elnyelte a nyarat, |
a homokban papucsnyom, megszakad, a semmi felé halad, |
a bokron fennakadt törülköző fehér zászlóként lobog, |
karcsú suhanások, vitorlások kék temetője a távoli dokk, |
vert sereg a fű, csatatér a strand, pedig még nem is volt csata, |
csak egy hajókürt bőg a párában fulladozva: tra-trá, tra-ra, |
közönyösen zengik a régi hírt körben a megvénült hegyek, |
hogy jön, hogy valahol messze elindult már az idegen sereg, |
túszokat szed útközben, zászlót cserél: színeződik a lomb; |
az üdülőben felcsuklik ijedtében az ebédre hívó kolomp, |
pedig még semmi, az álló sirály is lágyan tovalebeg, |
még semmi, csak a szél fú szívemen s a kiürült fürdőhely felett. |
|
Mintha átvágnánk tahitin
Hegy szelíd ölében lakom, |
s ahogy kikönyöklök az ablakon |
vagy munka közben kinézek, |
bár józanságra int az ablak-négyzet, |
fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó, |
vagy éppen zöld nyár tombol odakinn, |
mintha átvágnánk Tahitin, |
s szemben a drótkerítés hajókorlát, |
s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát; |
lustán engedem magam s élvezem, miként |
játszik velem a régi kamaszkori kép, |
hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú, |
a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou, |
ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot, |
az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott. |
|
Nem is tudom, miért mondom el, |
nem tartozunk egymásnak semmivel, |
ő sosem gondolt rám, én pedig |
nem törődtem vele évekig, |
felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott, |
most már tudom, magától is nő a csont, |
de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam, |
nagyon-nagyon elszánt voltam, |
tömtem a fejemet, mint más a zsebét, |
nem is jutott mindennap ebéd, |
kerestem életem égi mását, |
és még sok hasonló szamárság |
volt, ami most a fülembe iázik, |
s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig. |
|
Előjövök hát, az a régi bokor még reszket, |
mint akit a bújócskában felfedeztek, |
fölényes képet vágok, bár szorongva érzem, |
hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen |
követ a megtéveszthetetlen tekintet, |
s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget, |
forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni, |
megégeti számat, miatta kezdem kerülni |
a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak, |
pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak, |
csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni, |
minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni, |
összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe |
pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben. |
|
Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne, |
senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne |
se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla, |
hogy ki milyen rombolást csinál magába, |
sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött |
távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött, |
kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek, |
pedig azért most már egész jól fizetnek, |
lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát, |
ahogy makacsul összeszorítja a száját, |
ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat, |
s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat, |
és ha baj van, nem segít és nem féli az istent – |
Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet! |
|
|
Hagymaillat, por, beethoven-szimfónia
Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia |
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen |
festményeket dobál be a postás, a bélyegen |
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta |
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi, |
kiretusálták szépen József Attila keserű |
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké, |
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül, |
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty |
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli |
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz, |
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót |
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört, |
Kosztolányit épp most preparálják, |
talán tökmagot lehetne elnevezni róla, |
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem, |
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz, |
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp, |
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz, |
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai- |
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag. |
|
Október, lomtalanítási hónap
A bokrok csontváza mögött a padok |
immár üresek a Margitszigeten, |
pedig mennyi tarka szoknya gyűrődött össze! |
Hol vannak, s hol van a nyári szerelem! |
Hol van a nyár? A Dunán dél felé vitorlázott. |
Most köd-ökör nyalja bőgve ezüstre a korlátot. |
|
Piros levelek a járdán, az úttesten, |
fényvisszaverő kabátban az utcaseprő belekotor, |
majd otthagyja, nagyobb szenzáció ígérkezik, |
mint az ősz: a kapualjakban gyűl az ócska bútor, |
repedt váza, zömök jégszekrény, tört vasalópad; |
kezdődik, végig az utcákon, a lomtalanítási hónap! |
|
Oly szemérmetlenül okádják ki a kapuk, |
ami kedves volt, de most kopott, régi, |
s oly hidegvérrel harsog a gondolat: |
minden megunt kacatot újra kell cserélni, |
s szégyen nélkül, nyilvánosan, hogy tűnődni késztet |
s cselekedni; elkap a közös láz, az utcai, a lenézett! |
|
Mit tudnék kidobni, keményen, szigorúan? |
Más kacatom-vagyonom alig van, |
mint ami leülepedett a sejtekben, s mint egy |
bőrzsákban, negyven éve hurcolom magamban. |
Ki vele hát a nagy kollektív szemétgödörbe: |
a mindent megemésztő áldott anyaföldbe! |
|
Ki a törött rugójú gyávasággal, a feslett |
huzatú megalkuvással, a lukas félelemmel; |
szemétre végre a lejárt garanciájú álmokkal, |
a kiégett képernyőjű jövővel, a rövidzárlatos végtelennel; |
a zárdaszűz erkölccsel, mely még férfi-szervem is tagadja, |
szülne nyakunkra szörny csecsemőt, kinek se anyja, se apja! |
|
És kifele e dühvel is, mely agyamat elönti, |
s szekérbe fogja ravaszul annak, ami ellen támad, |
mely úgy akar élni, mint az öreg kurva, hogy beszéltet magáról, |
s úgy mozogni, hogy maga ellen hangolja minden porcikámat; |
ó, szerelem, édes, ki lobogtál az üres padokon a Szigeten, |
válts meg ketrecemből s ölelkezz, ha jön a tél, a szívemen! |
|
|
Hipnotizáló hóesés
Hipnotizáló hóesés vonja a szememet, |
november eleji ajándék ez itt Budán, |
kering, kavarog, örvénylik lefele, |
körültáncolja a komor kéményeket, |
a csontos fákat, a pislogó közlekedési |
lámpákat, a villanyoszlopok felkiáltó- |
jeleit, úgy muzsikál, hogy hozzá képzeljük |
a zenét s már pörög, táncol minden |
az utcán, a téren, ami egy kicsit is kiáll |
a földből, fehér szoknyát terít |
a háztetőkre, eltakarja a sebhelyet |
a hegyen, amit még a kopasz zsoldos ütött; |
már éppen azon tűnődtem, mi tudna |
jobb kedvre deríteni, mikor jött ez a |
hóesés, s mint a gyerek, orromat |
nyomtam az ablaküveghez, majd |
megbűvölten öltöztem s beálltam |
a táncba, a soron kívüli s ingyenes |
mulatságba, bizsergő örömmel, |
végül fölnéztem, mert előbb-utóbb |
mindnyájan fölnézünk, s szálltam |
felfele, úgy, hogy nem moccantam, |
a hatalmas örvény huzatában |
repültünk már mind, titkos űrhajósok, |
bár el sem mozdultunk a Kolosy |
térről, se szárnyunk, se űrhajónk, |
csak ez a hipnotizáló hóesés, |
csak ez a november eleji ajándék, |
csak egy pici változás, csak hogy |
valami nem úgy történt, ahogy elnyűtt |
s engedelmes idegeinkbe bele lett sulykolva! |
|
Egy kölyökkutya halálára
Elsirattak, gyerek-gazdád egész éjjel |
magánkívül hányt a szomorú hírtől, |
ő talált-nevelt, babusgatott, a szeretet szinte |
látható pórázként feszült köztetek tejszagból, |
mosolyból, cirógatásból sodorva, gyönyörűn |
igazolva, hogy nincs más kötelék ezen a földön. |
Most elsiratlak én is, mert mit tudja, hogy |
mit ütött el az ostoba teherautó, a tömpe |
orrú halál, mert sírnivaló, ha végiggondoljuk. |
Nyolc hónapos tested már kirajzolta a |
leendő szép kutyát, bár még kamaszosan |
összeakadt hosszúra nőtt lábad; hangod |
mélyült, egy-egy ugatás már igazán öblösre |
sikerült, felfigyeltek rá az öreg csahosok. |
Az első tavaszt szívtad magadba, csodálatos |
orrsövényed megtelt édes olvadó földszaggal, |
fűzfahéj-ízű szelekkel, hörcsög-tanyák kábító |
bűzével, vizelet és ürülék acetonos párájával, |
megrágcsált fű kesernyés gőzével, tobzódtál |
és remegtél az illat-árban, hasalva, kúszva, |
hanyattvetődve; majd áthemperegtél a nyárba, |
kihevült nyelvvel párologva, tócsát lefetyelve, |
visítva síró, megugró nyúlon edzve izmodat, |
porcelánfoggal kapva légy után, herregve |
és morogva és elaludva a napon, mint a csecsemők; |
de éjjel már szűkölve nézted a csillagokat |
s megnyúlva feszült torkod farkasvonításra, |
mikor feljött a hold; mert készen voltál, |
pompás tanítvány, befejeződött nevelésed, |
mikor eltűntél. Micsoda esztelen pazarlás! Mintha |
lelkünk kapna léket, melytől végül elsüllyedünk; |
a világban megint lett egy kölyökkutyányi lyuk. |
|
Egy kisfiú mondja II.
Képzeljük el, hogy víz az ég, |
s ahol mi élünk: vízfenék, |
nagy boton lóg egy nagy horog, |
|
Föntebb, hol vannak a felhők, |
kihalász egy-egy repülőt. |
Vigyázz, hogy ne tátsd ki a szád, |
mert, jaj, a bőrödből kiránt! |
|
|
Idegenül nézek
Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon, |
hogy már szinte félek; recseg-ropog, |
mi negyven éve összetart, a szakadozott |
háló, melyben áramként kering a fájdalom; |
|
szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom, |
csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez, |
tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek, |
s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton; |
|
talán a régi reflex, a kamaszkori rémült |
futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva |
ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna – |
de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült, |
|
már biztosabban állok s férfiként a földön, |
semhogy elveszejtő emlékektől féljek, |
tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek, |
s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön. |
|
|
Túlélem naponta
Töröm, fejtem, felnyitom magamat, |
képzeletben, persze, mint egy bányát, |
csont, ín, hús nem törik, nem szakad, |
ilyenért az embert ma már bezárnák; |
|
vagyis kívülről ép vagyok és így a jó, |
mert nem látszik, hogy milyen lustán szállok: |
önmagamban vájt szakadék szélén állok |
egyensúlyozva, pöccintésre váró zuhanó; |
|
s közben azért eszem, iszom, mint a többi boldog |
vagy boldogtalan, együtt vagyunk jóban, rosszban, |
csak én a meghalást kicsit előbbre hoztam, |
s addig is túlélem naponta, míg végleg elhullok. |
|
|
Egy kis rögtönzés
E kora télbe a tavasz beszökött a déli széllel, |
hohó, micsoda zavart okozott, zsebtükröt villogtatott |
a mohos szemöldökű ablakokba, a jeges út |
mormoló fogcsikorgásába rigótrillát fütyült, |
kiluggatta a komor fák bakter-bundáját, |
bohócot csinált a cári kucsmát viselő hirdetőoszlopból, |
mely szépen maga alá vizelt, fölgyújtva |
a vacogó kutyák érdeklődését, a villamosok |
összevissza csöngettek, valahonnan egy madárraj villantott |
hasat a behavazott piac fölött, sarkig tárta |
a kocsmaajtót s vastag csíkban húzta át a |
rumszagot, a savanyú fröccsszagot, a keserű bagószagot |
az osztályon felüli étterembe, mely egyből esett vagy |
négy kategóriát, a templomtornyon ércesen kukorékolt, |
a márvány pártházba behuhogott, a bankfiók |
rácsát rázta vadul, mikor elkomorult az ég, |
erősítés érkezett Északról, nagy hómancsokkal üldözték, |
bekerítették, elkapták, felmorzsolták, mire végre rend lett. |
|
Levéltöredék Áprily Lajosnak
Ó, költő, ki a fenyvesek ózon, |
fújtad a versbe, nézd, hogyan él e |
Tízemeletnyi betonszörnyek közt |
nyáron a por kavarog, s mi a lépcsőn csillan, |
és nem arany, idejárnak a részegek |
s mint e levélben, daktilusokba bokázva |
tócsát és egyebet belefásult s megtört |
lassan a lépcsőház szuahéli |
Bent a lakásban a békés csendet |
szétveri durván, vartyog a vécé |
fent és lent kiürítik a lelket sértő |
téboly rázza a szűkös légköb- |
Van, ki viszont tesz, és aki retteg, |
mint a batyut veti ki felüvöltve az |
Eljön az éj, aki tud, s aki máma |
mély alvásra gubózik a vékony |
álom nélküli önkívületben |
vadliba gágog a vízvezetékben, |
|
Csöndes halál kering a falban
Csöndes halál kering a falban – |
vacogva eszmélek rá, de aztán legyűröm |
a félelmet és kíváncsian, sőt játszadozva |
tűnődöm az igazán mellékes lehetőségen, |
hiszen egyáltalán nem azért vezették be |
az áramot a házba, hanem, hogy világítson, |
fűtsön stb., értem én, és fizetem is |
pontosan a villanyszámlát, hogy ki ne |
kapcsolják. Beteges lenne e képzelgés? |
Nem hiszem, eddig még egyszer sem nyúltam |
a konnektorba, nagyon is rettegek tőle! |
Hát akkor mi ez a gyomrom mélyéről |
induló nyüszítés, amely nem ér a számig, |
de én jól hallom, berezonál tőle minden |
sejtem; mi ez az elfehéredő iszonyodás, |
a hangtalan detonáció, mely őrjítően |
tágul; mi ez a vesémet zsibbasztó, |
szívverésem felpörgető, tüdőmből izzó |
rongycsomót csináló émelygés; mi ez a |
lefokozó öntudatlanság, szerveim makogó |
menekülése, elfelejtett sztyeppékről |
idehangzó lábdobogás, hogy beszakad |
az értelem vékony hártyája, csak a |
világból kifutó csorda szörnyű ritmusa |
marad; mi az, ami mégis életben tart, |
s elmém épen, s hogyan győztem, ha győztem? |
|
Nem ismernél rá a Nagyvárad térre
Öregem! – mondta valaki búcsúzóul, sietve nézve |
órájára. – Nem ismernél rá a Nagyvárad térre! |
S otthagyott e kijelentéssel, mely nem illett az előbb |
abbamaradt csevegéshez, újat kezdeni meg nem volt időnk, |
ahogy az már lenni szokott, s ami ellen negyven fölött már nem tesz |
az ember semmit: felület súrlódik futólag a felülethez. |
Vagyis intettem, kalapom nem lévén, s nem válaszoltam, |
a délutáni világvárosi forgalomban sodródtam szótlan, |
mint rutinos úszó, könnyedén, hiszen huszonöt éve már, |
hogy itt élek, s nekem is kormos tűzfal a vakablak-láthatár, |
s akár a hold, dereng sápadtan a kivilágított utcai óra. |
Ráeszméltem hirtelen, hogy nem jártam arra évek óta, |
s meglepődtem, de hát ez végül is nem olyan lehetetlen |
egy ekkora városban, s a babiloni méretű embertömegben, |
és leomló tornyok pora szálldos: az eltűnt évek – s hasonló |
látomások gomolyogtak fejemben, pedig sokkal egyszerűbbről van szó: |
arrafelé laktam, régen, fiatalon egy albérleti szobában, |
s most eltűnt a régi tér is az alaktalan idő nyomában. |
Elszomorodtam, de csak úgy, mint gyufáról keserű kis füst lebben, |
tudom jól, hogy nem szabad visszamenni, csak képzeletben, |
és hogy nem is lehet s nem érdemes semmi trükköt kiötölni, |
nem élhet bennem két tér, a mostani s a húsz évvel ezelőtti, |
bár én az is vagyok, ki voltam, a tér is az – nincs közünk |
egymáshoz, mindnyájan külön-külön változunk s építkezünk. |
Így hát anélkül megyek tovább, hogy megnézném, csapdákat, |
szakadékot okosan kikerülök, útjaink örökre elváltak, |
más idők folytatódnak, végződnek, kezdődnek egy nyomban |
s egyszerre s egymást átjárva, mint egy épülő-omló Babilonban; |
szívemben vidáman az a fiatal költő kalapot-zászlót lenget, |
hogy el ne veszejtsem magam, s e zűrzavarban el ne tévedjek! |
|
Néhány boldog perc a téli kertben
Félrehajtott fejjel néz rám a kutya, |
félrehajtott fejjel visszanézek, |
sapka-sál-bunda-óriás a szőr-batyura, |
s egyszerre röhögjük el magunkat, mindig készek |
|
vagyunk a vidámságra, habzik ropogva a hó, |
ahogy forgunk, topogunk, két kerge, |
érdeklődéssel figyel egy felfújt tollú rigó, |
s fitymálva nagyorrú varjú léptet át a szomszéd kertbe. |
|
Majd lihegve nyári kalapra való fátylat |
fújunk, orrunkon csöpögősre olvad a pára. |
Most aki lát, egy pillanatra olyannak láthat, |
amint éppen nem gondolok a halálra. |
|
|
Gúnyosan, majd szelíden
Gúnyosan, majd szelíden, majd résztvevő |
mert hiszen részt veszek, mint fényben |
majd fölényesen, sőt gőgösen, mint kinek fontos |
majd alázatosan, mert fontos titkot hordunk |
majd dühödten, fölrobbanó aggyal, a semmit |
majd lágyan, elomlón fülelve az elomló |
majd fontoskodva, szigorúan, telefonkagylót |
konokul megfeszített szájjal, állkapcsom is |
majd követelőzve, toporzékolva, mint a gyermek, |
amit nem kaptam meg, a feltétlen szeretettel nyújtott |
majd könnyesen, majd megbántva, majd fanyarul |
másokat s magamat heccelve, kifestvén magunkat |
majd szemérmesen, enyhén el is pirulva, |
majd szesztől szivárványosan, fecsegő, vidám |
majd izzó erekkel, kiszáradt szájpadlással, |
mellet, ölet érintve áramütötte ujjal, |
majd szomorúan, majd homályosan, egymást végleg |
mert egyszerre múlunk el – üres szemmel nézek |
|
|