Kis vers, lélegezz
| Kis vers, lélegezz, élj, ahogy tudsz, |
| Papírszárnyad ha lapozzák, |
|
| Röptöd-hulltod nézzék vígan a |
| hisz nem vágunk az öröklétnek |
|
| Izz, mint a szegények szeme vagy |
| mert már a körmünkre égett |
|
| Ne gondolkozz senki helyett |
|
| Csak szállj és végül szép szelíden |
| még így is ez a homályos égnek |
|
|
A költők bocsánatkérő mosollyal
| A költők bocsánatkérő mosollyal álldogálnak, |
| a nyájas olvasók szintén, |
| bár a költők mindenféle nőkkel hálnak, |
| az olvasók is, az olvasók szintjén; |
|
| ám a költők fél seggel a Pegazuson ülnek |
| (a másik féllel meg mintha |
| halandók lennének: strandra járnak, lesülnek), |
|
| ló, míg megírnak egy-egy szívbemarkoló |
| s kicsiben terjesztik, nem mint a hasonló |
|
| a szépséget, a derűt, az álmot, s mi a lelket |
| s bár nemigen tudnak venni belőle telket, |
|
| nem is törik őket kerékbe, meg se nyúzzák, |
| a nyugdíjig, ha jók lesznek, szépen kihúzzák, |
| s por lesz belőlük is, por. |
|
|
Mi a helyzet a költővel
| És mi a helyzet a költővel, |
| aki olyan volt, mint a sirály? |
| orvosok faggatják: mi fáj? |
| A szobában egy ügetőló vágtat, |
| majd diszkvalifikálja a homály, |
| legyint, nézi a tiketteket szóró fákat, |
| a remény, mint egy karóra, lejár, |
| játszana még tízeslehúzást, snapszlit, |
| huszonegyet, sment, ezekben ő volt a király, |
| de az ápolónő vihogva bandzsít, |
| nahát, a maga fejében most is mi jár! |
| Dohog, eltűnődik, majd elámul: |
| hogy van Nyugat, s él még Babits Mihály! |
| Majd fejben izgatottan számol: |
| hány éve már, hány éve már? |
| Kuncog, mert titok, de azonnal kimondja, |
| hiszen a lelke örökké alterál,
|
| mikor is zárt be, mikor is zárt be, |
| mikor is a Szamos-parti kupleráj? |
| Majd jön az est, és nem jönnek |
| a barátok, pedig ajtót-szívet kitár, |
| szemébe fáradtan gyűlnek a könnyek, |
| letörli, úgy hagyja – fáj. |
| Elsiratják a hűtlenek is, pedig még él, |
| de hát könnyebb a könny, milyen kár! |
| Hát ez a helyzet a költővel, |
| aki olyan volt, mint a sirály. |
|
A duna fölött a sirályok
|
A csípősre vált áprilisi időben, mikor megfagytak a cseresznyevirágok, a Duna
fölött a ködben bukdácsoltak a sirályok. Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, csak a sirályok a
szódavizes ködben, idáig hallatszott a rikoltozásuk; csak a baljós fagy a hegyen, a zsilettpenge-zizegésű, cseresznyevirág-habot borotváló; csak a köd a Duna fölött, s a ködben a sirályok.
Szeretném hinni, jó lenne hinni, hogy ők tudták meg először a hírt és sírtak és fuldokoltak a ködben,
s lent sírt, fuldokolt a tükörképük a vízben. Hiszen legjobban a sirályokat szerette, önmagát
merészen sirálynak álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből; szabadnak és büszkén lebegőnek
a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a
repülés révülete. Így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska, szomorú utcákon, dohos
tereken, odvas lépcsőházakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden tégláját,
kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel
mindig az eget lesve, a víz alól – a tükörkép az igazit!
Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, ők majd csak másnap közlik a hírt, csak a Duna
fölött a sirályok, évek óta készenlétben, baljós és szinte már közönyös türelemmel, évszakot váltva
egy szárnybillentéssel, tavasz-nyár-ősz-tél, kórház-otthoni betegágy-kórház, fáradhatatlanul
köröznek, emberi szív számára elképesztő türelemmel, öt év óta, tíz év óta, köröznek a Duna fölött,
köröznek a fehér mennyezeten, a meszelt égbolton, a villanykörte-csillagok között, tolluk hull, mész
pereg, hangjuk telefonbúgás, rádió-zörej, csőrük injekcióstű, repülésük imbolygó lázhullám, szédülő
félálom, megcsavart önkívületbe zuhanás; repülésük homályos ébredés, elmozduló ablak,
kontúrtalan bútorok, diadalmas fényözön, hajnal az Őrmezőn, vakító narancsfényű rakéta-indítás,
magányos látomások magányos szomorúsága.
Évek óta fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban,
ezernyi fontosnál fontosabb semmiségek közt futólag gondolunk rá, kicsit meg is nyugszunk, hiszen jó
helyen volt, önként engedtünk át neki egy kis zugot zsúfolt agyunkban; híreket cserélünk róla, hogy a
másiknál éppen mit csinál; panaszkodunk rá, de persze szeretettel, visszahárítván reá lelkiismeret-furdalásunkat, lustaságunkat, fáradékonyságunkat, időhiányunkat, közönyünket, azt, hogy egészségesek
vagyunk; aztán újra s újra elhatározzuk, megígérjük, hogy meglátogatjuk, de aztán marad minden a
régiben, mi futunk millió dolgunk után, ő fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a
tudatunkban. Az elhatározás, az ígéret, mint régen, a levegőben lóg, persze, majd elmegyünk, majd
meglátogatjuk, nincs ebben semmi szégyellnivaló, felületességünk az életünk, a véglegességet nem
érzékeljük, elsiratjuk, de gyanakodva, hogy hátha mégis él, nem volt idegen tőle semmiféle tréfa,
hősiesen, fölényesen viccelt, fáradhatatlanul sugározta önmagát, mint egy panaszkodó nyögdécselő,
pizsamás rádium, át a falakon, közönyös fásultságon, egész biztos, hogy az a másfél méter föld sem lesz
akadály, minek is siratnánk, hiszen nem tudunk semmi bizonyosat!
Csak a sirályok a Duna fölött…
|
Kilencven és száz kiló között
| Súlyosodván, ha lélekben nem is, legalább testben, |
| kilencven és száz kiló között már évek óta, |
| döng a föld, ha lép a lábam, persze hogy nem lebben, |
| liszteszsák vagyok, ki voltam (belül) karcsú pilóta. |
|
| De haj, az ifjút, kit a gyöngécske szél is majd elfújt, |
| s ki sápadtabb volt a holdnál s kissé vérszegény is, |
| elnehezítette a kor, s e vidéken nem találni oly tájfunt, |
| mely megmoccantaná; csendes hely ez, nem olyan regényes. |
|
| S az egyéb bolondos dolgok is szépen kiszorultak, |
| nem férnek el, bár látszatra több a hely az irhámban, |
| valahogy elmaradtak, ahogy kigyúltak, majd tanultak s okultak, |
| s úgy vagyok velük, nem is tudom: sajnáljam, ne sajnáljam? |
|
| Mert azért maradt még egy-két öröm, leginkább a testé, |
| s a világ szemébe is nyugodtan nézek: ezek vagyunk mi, |
| ne szégyelljük egymást; s ó, lázas olvasó, ki mást kerestél, |
| persze hogy igazad van, itt a könyvet be lehet csukni. |
|
| Én még kiballagok a piacra, ez is újabb szokásom, |
| felvidít a bohóc-sityak paprika, morc dió, lányos zöldbab, |
| a kofák csábosan mosolyognak, pénzért kotorászom, |
| majd mélán beszagolok a füstölthús-illatú hentesboltba. |
|
|
Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni
| Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni, |
| ődöngtünk a kilőtt szemű, omladozó falak között, |
| még a falak is ragadtak a régi és új mocsoktól, |
| átlátszó bőrünk mögött csak mi láttuk egymás szívét. |
|
| Télen odafagytunk a padhoz a vacogó nőkkel, |
| mozira se volt pénzünk, s a rendőrnek magyaráztuk |
| verítékezve, hogy van lakásunk, van foglalkozásunk, |
| s van hazánk, csak szeretjük a levegőt, azért ülünk itt. |
|
| Pedig a rendőr is tudta: lakásunk albérleti odú, |
| amit nem tudunk fizetni: foglalkozásunk gyanús, |
| hiszen még az Írószövetségnek se vagyunk a tagjai; |
| s a haza nem az ilyen senkiháziaknak van fenntartva. |
|
| Anyánkhoz nem mertünk hazamenni, ők meg, szegények |
| nem merték elmondani, hogy mivé lettünk, szégyellték, |
| mivel ott lent, a haza alján, ezt a foglalkozást |
| ocsmányabbnak tartották, mint a végrehajtóét. |
|
| Hát így születtünk mi, így neveltettünk s így lettünk |
| költővé, ki a csillagokba néz, s kiben népe szíve dobban, |
| s ki teherbe esvén megszüli a rózsás popsijú jövőt, |
| s mert túlélte a saját ifjúságát: nyilván halhatatlan! |
|
|
Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele
| Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele, |
| hogy elvitte a cica a forradalmat, |
| s nem motyogom szélütött szájjal: |
| minden hatalmat, minden hatalmat; |
|
| mint két ujj közé fogott mag, mely |
| zöld volt, de megért, vakon kilőve |
| repülök, mozgok, hisz még élek, |
| az átforduló s megváltó időbe; |
|
| ez nem várt ajándék, s lelassul a sejtek |
| változóképessége s majd megszűnik, |
| s bár elmém ép, de e lassulásban |
| mégis minden visszfényes álomnak tűnik, |
|
| tán hogy ne fájjon, s ne roppanjak bele, |
| hogy e mozgás, e változás, amely száll |
| felém, s én szállok feléje boldogan, |
| nem más, mint a testemre szabott halál! |
|
|
Könnyű kis influenza
| Könnyű kis influenza, enyhe láz |
| három napra a szobámba parancsol, |
| fejemből züzögő méhkast csinál, |
| könnyező papírtrombitát orromból, |
|
| lenge szédülésekkel el-elejt, |
| majd felkap, ámuldozva ringatózom, |
| túl keserű cigit számból kiüt, |
| szörcsögő tüdődnek, int, jobb az ózon; |
|
| gyerek vagyok újra s követelem |
| anyám kezét, hogy homlokomra nyomja, |
| s mint harminc éve, befőttet eszem, |
| és tablettát rejtek a papucsomba, |
|
| s lázmérővel hónom alatt szobám |
| rovom, mint félszárnyú madár a földön, |
| felnőtt időmből kipottyant vígan |
| ez állandó hőmérsékletű börtön; |
|
| ó, könnyű influenza, enyhe láz, |
| kívánom vissza kissé náthás csókod, |
| mint költő Múzsáét, hisz nem nagy ár, |
| hogy három napig így lehettem boldog! |
|
|
Mint egy ócska
| Mint egy ócska detektívregényben, |
| majd nyomoznak életem után, |
| eltűnődnek: mért nem haltam éhen, |
| nagy bajok közt mért voltam vidám; |
|
| hisz kötelező e mesterségben, |
| hogy a költő a tankönyv nyomán |
| őrüljön meg, vagy köhögjön szépen, |
| vagy a tetű másszon a nyakán, |
|
| míg a lantot, holdvilágot nézve, |
| gyötri, és kalapba fillér hull, |
| röhögik is halhatatlanul; |
|
| ezt nem játsszuk, tojok az egészre, |
| nem leszek én ingyenes balek, |
| poshadt lelkét ki-ki váltsa meg! |
|
|
Képes levelezőlap egy délelőttből
| Ültünk a Drima partján: István, Anna s én, |
| ifjú költők, de amúgy már túl az életünk felén, |
| dolgozott bennünk a szesz, a nyár s a felhangolt |
| jókedv, vakációs, mosoly-fényű délelőtt volt. |
|
| Fejemen helyben vásárolt fehér vászonkalap, |
| mert égetett, ahogy csak Macedóniában süt a nap, |
| álltuk bátran a rohamot, nagy kortyokban nyeltük a sört, |
| s ha elfogyott, rendeltünk, mutogatva, újabb kört. |
|
| Néztük a zöld vizet, ahogy a fazsilipen átzúdult, |
| mohón szimatoltuk az utcán sülő bárányhúst, |
| ránk köszöntek s mi vissza ám, kalapot emelvén, |
| a gőgös Európa sarkában, a térkép szegletén. |
|
| Majd kifutunk az időből, tudom, s körmünkre ég |
| a perc, a nap, s mindent bekormoz a keserűség, |
| de szép színekkel feldereng majd ez a délelőtt, |
| ott ülünk, nyár lesz és mi boldogok a hunyt szemhéj mögött. |
|
|
Ó, öregek, ti
| golyóütötte zászlók, a halhatatlanság |
| színházi függönye elé újráz a vastaps, |
| s méltán s nem csak a hosszú élet jogán; |
| én is ámulok s tapsolok tiszta szívvel; |
| és de szerettem volna egyet is apámnak nevezni közületek! |
|
Új könyvespolcom előtt
| Már négy éve, hogy új lakásban |
| csavargásnak, bár gondtalan |
| még nem vagyok, de egyben-másban |
|
| Tudom, hogy van ebben csöpp méla |
| ami enyém, s kívánom, még ma |
| vagy holnap, mind éljetek így, |
| s ne legyen egyőnk se irigy. |
|
| Viharvert könyveim is végre |
| új polcot kaptak, és mikor |
| fölraktam mind, és állt a sor, |
| néztem rájuk, mint élőlényre, |
| mint elveszett és megkerült |
| barátokra, s szívem derült. |
|
| Majdnem csupaszon s vagyon nélkül |
| évből szöktem és oly szabad |
| voltam, hogy lelkem belekékült; |
| könyvtárba melegedni járt. |
|
| Dühvel olvastam s szigorúan |
| ítélkeztem: „Mennyi szemét |
| rontja szemed, emberiség! |
| S mily ritka a felszabadultan |
| szóló szellem, mely önmagát |
| gyújtja – láss, homályos világ! |
|
| az üres szemű csillagokba |
| gerinc, bukva is férfias!” |
|
| Nem csak a vad nyomor, a lélek |
| s most ti is szigorúan néztek |
| rám, kipróbált, kicsiny csapat – |
|
|
Játék az új szemüvegemmel
| ég veled, vaksi varázslat, |
|
| Majd szépen kirajzolódnak |
| nem köszönök mindenkinek. |
|
| Unalmas, de tiszta világ, |
| s élesebb cél vár majd miránk, |
| nem bolyongok titkot sejtve, |
|
| A fal fal lesz, és az ajtó |
| ott a helyén, zárul-nyílik; |
| nem a falon s nem az égen, |
| úgy járok majd, ahogy illik. |
|
| De szép is lesz, de jó is lesz, |
| ragyogok, ha elképzelem – |
| mert bár fölírta az orvos, |
| s megvan, de még nem viselem. |
|
|
Feltételekhez köti magát
| Feltételekhez köti magát bennem |
| a költő, parancsra már rég nem szól, |
| a bőröm mögött lustán bujdokol, |
| s gúnyosan nézi, hogy már van mit ennem, |
|
| hol laknom s pénzért is muszáj teremnem, |
| mint vadalanyba beoltott bokor, |
| s nagy kegyesen itt-ott gyémántport szór |
| a sorok közé: bérem emelkedjen, |
|
| különben nem segít, nem biztat rosszra, |
| bár jóra sem, mindig nagyobbra tört, |
| amíg a világ durván foncsorozza, |
|
| s csinál áttetsző lélekből tükört, |
| mely, eszelősen, fényt keres az égen, |
| túllépve rajtam és a mesterségen. |
|
|
A halott költő a képernyőn
| A halott költő a képernyőn dörmög, dohányzik, felnevet, |
| szája sarkában a gúnyos kérdés: hol van, ki engem eltemet; |
| illik hozzá ez a szökés, jár neki ez a trükkös öröklét, |
| habár most igazán fogoly: mindig ugyanúgy nyitja-zárja öklét, |
| ráncolja homlokát, fújja a füstöt, s a füst is ugyanúgy |
| gomolyog, szája sarkába örökké egyformán ül ki a gúny, |
| kamaszos mosollyal keveredve, s ránganak a nemlétező izmok, |
| kiismerhető marionett lesz, ki millióféleképpen mozgott, |
| s várom reménykedve, mivel szerettem, hogy e filmről is eloson – |
| ócska túlvilági fény morzézik szomorú arcomon. |
|
Pernye András halálára
| A lélek csak cérnaszál volt. |
|
Távirat jött egy kollegától
| Távirat jött egy kollegától, |
| még én is meglepődtem rajta, |
| pedig nem vagyok túl szerény, |
|
| de elszoktunk már a jó szótól, |
| a szelíd lelkű költők céhe, |
| s a közönség joggal mulat, |
|
| tisztes távolból persze, mert hogy |
| szőr hull, szem foly’, csattog a fog, |
| s hisszük: országnyi, sőt: világnyi |
|
| érthető hát, hogy meglepődtem |
| mely egy versemhez gratulál, s mint |
| fehér zászlót lobogtatom, |
|
| s kivonulok a haddelhaddból, |
| mint egy régi vitéz barát, |
| s meghirdetem, hogy mától fogva |
| szeretek (majdnem) minden kollegát! |
|
|
A jövő szemétdombja
| Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset |
| pukkanó vagy a finoman elfojtott versek, |
| a semmiről se szóló betűsivatag regények, |
| a nadrágba csináló dacok és remények, |
| a jegyszedőknek vetített kólikás filmek, |
| a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek, |
| zenék, mik révült némaságba fúlnak, |
| döglött képek, mik maguktól lehullnak, |
| a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg |
| automaták, a bármit eljátszó színészek, |
| a befőttesüvegben a rég megromlott álmok, |
| a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások, |
| a hajnal, melyből nem lett se dél, se este, |
| s lóg az égen avas függönyként keresztbe, |
| gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni, |
| szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni, |
| a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak, |
| s a magot atomreaktorba zárják túsznak, |
| a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz, |
| és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz, |
| s mivel mást már nem tud küldeni az ég, |
| a napként fejünknél lógó televíziókészülék… |
| (Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak |
| ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.) |
|
Száll az én időm
| Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon |
| száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül, |
| s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő, |
| kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha |
| egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog, |
| nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát, |
| felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza, |
| kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év, |
| negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel, |
| s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként |
| szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti |
| erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű |
| fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig |
| megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok, |
| végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság, |
| sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő, |
| mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a |
| fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített |
| remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő |
| elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra, |
| évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó |
| szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival, |
| fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő |
| csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt |
| hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó |
| barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett |
| mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben |
| kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december. |
|
Mélyen a versek alatt
| Mélyen a versek alatt kocogok, eszem, ürítek, élek, |
| behúzott nyakkal vagy hetykén, mogorván vagy vidáman, |
| de mindenképpen szárny nélkül, vagyis gyalog a porban, |
| tülekedve, egymást gyomrozva a többi gyalogjáróval, orrot |
| szíva, nőt lesve, az éttermekből dőlő hagymaszagba nagyot |
| szimatolva, szöcskeként ugrálva a fékező autók elől, s míg |
| a falnak dőlve csillapítom felpörgött szívverésem, füstöt fújok |
| a város eltorzult arcába, olyan, mint a vízbefúlté, nem |
| szeretem, de már megszoktam, mindegy, emberek élnek itt is, |
| századvégi, falusi hangulatom ingerlően mulatságos, mint |
| a jóság, a becsület és még sok egyéb, ami helyett nincs |
| más, pénzt keresek, mint a többi, s elköltöm, mint a |
| többi halandó, a semmi puha szájával szembe szájat tátok, |
| ki kicsodát esz meg a végén, én elfogyasztottam |
| negyvennégy évet, ezt már most odaadnám, de nem kell, |
| de nem az kell, tudom én jól, a borzongó bőr, a |
| dobogó szív, a hömbölygő gyomor jobb falat, de még |
| az se az enyém igazán, hiszen a végén leadom a |
| monstre mészárszéken, sok mindent tudok már, de vaksibban |
| pislogok, mint egy kutyakölyök, ám már nem ámítom |
| magam, hogy bármit is értek, és másokat se szédítek, |
| hogy gyertek utánam, heregolyómnak nincs folytatása, |
| álmaim horkolásba fúlnak, mámoraim részegségbe, és mindig |
| felébredek és kijózanodok újra, ezt-azt csinálok, |
| kapaszkodom ebbe-abba, üres tenyérrel és még üresebb szívvel |
| állok vacogva és szégyenkezés nélkül az idő rettenetes |
|
Gyönyörű megújulás
| Szíven üt ez a tavaszi készülődés, a virágzó fák |
| habos borotvaecsetek a hegy nagy öklében, borotválkozik |
| az ég, a téli sörtét lehúzza; felejtsd el hát te is |
| a dögnyulak, cinkék, rigók, tavalyi levelek foszló testét, |
| a kénszagot, a rosszkedvet, a kifordult szemfehérű csöndet |
| – súgom magamnak, hiszen utolsó menedéked a változás, |
| ez az ócska és mégis hihetetlenül gyönyörű megújulás; |
| fejedben az elpusztult agysejtek; az elpusztult agysejtekben |
| a porrá omló, kihűlt emlékek, éned darabjai, megfagyott |
| napsütések, poshadó szerelmek, záptojás-lázadások, megromlott |
| ifjúság, rothadó fogú harapások, bűzlő sebhelyek és győzelmek, |
| pusztulva sokasodik benned a világ, a szövetidegen anyag, |
| míg végül elnyel egészen, aláhullsz e szánalmas mocsokba; |
| de addig, az utolsó sejt lüktetéséig kapaszkodom e tavaszi |
| készülődésbe, szégyentelenül, foggal-körömmel, mint a halálra- |
|
Ó, édes semmittevés
| Ó, édes semmittevés, nyári varázslat, |
| hegedűhúr-idegeket leengedő; |
| fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt |
| csinál a hernyó, bőre csupa redő, |
| cinke guggol, szitakötő cikázik, |
| a platánfa nagy levélfület lebegtet, |
| nő a fű, a jázmin lágyan virágzik, |
| a nap asszonyos mosollyal melenget, |
| csúszok a semmibe puhán, mint |
| furcsa, fordított születésbe, |
| már nem számít, már ennyit se számít, |
| amitől tegnap még felgyorsult szívverésem, |
| az összevissza hangolt cimbalom, |
| az összevissza szóló ének, |
| a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon, |
| most látom, hogy semmit se érnek, |
| bár sírnom kéne, de most mégis derűsen |
| nézek át a negyvennégy éven: |
| mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben, |
| mennyi káromkodás-füst az égen, |
| s közben, tán egy nagyobb parancsra, |
| úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem, |
| nem lettem elfoszlott évek roncsa, |
| éveket, éneket átvészeltem, |
| lustán pislogok most kicsire, nagyra, |
| s válaszolok is tán, tanulékony szajkó, |
| boldogan alig ügyelek már magamra, |
| a tudatom is nyitva felejtett ajtó. |
|
Mielőtt agyonütöm
| Mielőtt agyonütöm a szúnyogot, |
| mint kurta szoknyájú táncosnő |
| billeg, hosszú lábait leengedve, |
| csupa kecs és csupa báj és |
| finoman törékeny szépség, |
| a megjelenése is stílusos: halk |
| a lélegzetem is visszafojtom, |
| az ámulattól nem tudok szólni, |
| és nem zavar egy cseppet sem, |
| hogy véremet készül megcsapolni, |
| egy pillanatra mintha ő is |
| elfelejtené a véres törvényt, |
| illegeti magát, mókásan forgatja, |
| orrán egyensúlyozza hegyes tőrét; |
| fura közjáték a nagy zabálás előtt, |
| mintha ő is szúnyog-felettivé válna, |
| de már készülünk mind a ketten, |
| s egy nagy taps lesz a halála. |
|
Fényébe ölel
| Fényébe ölel e kora délelőtt, |
| fénylek hát derűsen, együtt a fákkal, |
| verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus |
| csalfa céduláival, erre mindig kapható |
| vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom |
| a ritmust, az alkalmit ugyan, de az |
| elevent, az elmúlót, de az igazit; |
| ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal, |
| de már biztos helyről nézem, hogy vissza- |
| csillanunk a semmibe tartó kabinablakról, |
| nem vagyok egyszerre itt és ott, csak |
| annyira szép, mint bármi más, csak |
| annyira fáj, hogy elviselhető legyen |
| a háttérben a figyelmeztető vonulás, |
| a leveleken az alvadtvérszín, az autók |
| alatt a megőszült fű, a verebek |
| riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával |
| nézzük egymást, nem beletörődve, de |
| mindent tudva, mint a rég meghalt |
| festő medvebocs-arca az ötödik emeletről |
| lezuhanó írót – s még mennyi |
| kimerevült emlék hajózik a |
| semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep, |
| zsibbadó erekkel összekötözött rakomány, |
| hogy kilazulok magamból, s mint prédára |
| tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák |
| füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép |
| a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi, |
| elfoszlik ez a perc is, összeomolva |
| hátrál, s kidob magából a délelőtt. |
|
Előleg a fájdalomból
| Hogy milyen lesz majd az igazi, a földet |
| harapó, megsejteti ez a kis előleg: |
| belenyilall a fogamba, majd ki is áll, |
| mintha, véletlenül, fém fémet sikál, |
| inkább csak ijedtség meg egy kis zengés, |
| képzeletemet riasztó, mint a túl éles kés, |
| s ahogy elmúlik, kacérkodom is vele, |
| óvatos-kíváncsian keresgéli a nyelvem hegye, |
| s babusgatja, ahogy a fájós fogra lel, |
| játszom, mint a gyerek, ki most fedezi fel |
| saját testét, s boldogan tapogatja, |
| most válik el a világtól, se anyja, se apja; |
| nyelvem a fogamon, fogamban az enyhe |
| fájás, s az egész bennem! – fölülkerekedve |
| az ijedtségen így állítom könnyen vissza |
| a negyven éve kiküzdött egyensúlyt, a tiszta |
| gondolkodást, mely összeszedve magát, |
| merészen néz zavaros szemedbe, világ; |
| mikor e hencegésre, okra az okozat? |
| jég égető fájdalma hevíti a fogat, |
| dermeszt s éget egyszerre s váltogatva, |
| a lüktetést szívemből átveszi s visszadobja, |
| hogy megállok s fogódzkodok a levegőbe, mint a vak, |
| mert megcsúszik a járda a talpam alatt, |
| s könny tükör-homálya szememen, melyen át |
| önmagam nézi mereven önmagát, |
| föl-alá száguld bennem a fájdalom, |
| előtte a rémület nyitogatja az ajtókat vakon, |
| s oly engedelmesen, hogy maradék tudatommal |
| már nem is a fájdalomra figyelek: honnan |
| e szolgalelkűség, e sárban csúszó, mindent feladó |
| engedelmesség, amelynek minden eladó, |
| amely én is vagyok, hiszen e szörnyűség bennem |
| történik, mikor ettem, ezt a részt is etettem, |
| amikor eszméltem, amikor törekedtem előre, |
| ő is eszmélt s törekedett az ellenkezőre, |
| s egyszerű lenne megtagadnom, mint a szemölcsöt, |
| de ő tagad meg, visszavesz, mint egy kölcsönt, |
| amelyet tréfából vagy egy szórakozott pillanatban |
| adott, egyáltalán nem híve semmiféle kamatban; |
| gyógyszerrel kábítom magam, majd elmúlik, várok, |
| de már tudom, hogy nem segítenek az orvosságok. |
|
A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában
| A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában |
| sürögnek az üvegfalak mögött, az egyik nagy |
| csomagot emelget vékony karjával, a másik |
| pénzt számol motolla-ujjakkal, a harmadik |
| levelet bélyegez, bum, bum, szívesen ácsorgok |
| a padlóolajszagú, enyvszagú, zsinegszagú |
| pénzszagú helyiségben, nézegetem a falra tűzött |
| hervadt távirat-virágokat, a fekete szalagos |
| gyászjelentéseket, a névnapi mókás marhaságokat, |
| felpöndörödve libegnek az állandó huzatban, |
| szélesen mosolygok a postáskisasszonyokra, öregre, |
| fiatalra egyformán, ők halványan visszamosolyognak, |
| mintegy hivatalból, pedig én őszintén szeretem őket, |
| ábrándozva szimatolom olcsó kölnijüket, dicsérő |
| pillantással simogatom fakult pulóverüket, |
| s észreveszem, ha valamelyik kihúzza magát, |
| együtt repülök, ha csak egy pillanatra is, a levél- |
| kezelővel távoli napsütötte tengerpartra, a színes |
| bélyegen zöldellő pálmák közé, ó, milyen szép is |
| lehet, karcsún sétálni, mint egy filmszínésznő, |
| repülj, súgom magamban, ha naponta csak egy percre is, |
| a padlóolaj-, enyv-, zsinegszag közé szökjön sós |
| levegő, albatrosz lebbenjen hó-szárnyakkal a füstös |
| plafonra, villogó fogú hullámverés porladjon el |
| az ócska asztaloknál, nyíljanak ki a hervadt |
| távirat-virágok, repüljetek gyönyörűim, szálljatok, |
| addig a csomagokat emelgesse, a pénzt nyálazza más, |
| simuljon ki az arcotok, hajatok lobogjon, szemetek |
| ragyogjon, legyetek szépek, ha csak egy pillanatra is, |
| két bélyegzés között sugározzon fel az élet; |
| majd holnap én is újra benézek egy kis repülésre! |
|
Nyárutó
| Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot |
| növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik |
| a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve |
| visszadereng: örök hófalról az örökös napfény. |
| Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé |
| nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl, |
| de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb. |
| Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön, |
| felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató. |
| Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, |
| így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, |
| ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; |
| hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, |
| hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, |
| hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt, |
| s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára, |
| visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal, |
| s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton. |
| És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon |
| visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva, |
| önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak, |
| pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt, |
| a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát. |
| Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat, |
| s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz |
| egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből, |
| milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű |
| távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre, |
| és hogy életünk mégis a miénk! |
|
Te mire gondolsz közben?
| szőnyegen, széken, ágyban, |
| délelőtt, délután, éjszaka, |
| beszeszelve vagy jeges józanon, |
| játékosan, mint a kölykök, |
| vagy szótlanul, mint az idegenek, |
| félálomban, el-elszundítva, |
| vagy ébren fújva a füstöt – |
|
| szemünk egyetlen körré tágul, |
| testünk egyforma hőfokon ég, |
| egymás idegpályáin zuhanunk, |
| egymás bőre mögött repülünk, |
| szinte már fölcserélhetően létezünk, |
| egymás szájából lélegzünk, boldog |
| ingaként ugyanazt az időt mérjük – |
|
| Gyermekkorom, gyermekkorod, |
| az édeni nyarak, a fejünkig |
| érő virágok, virágporos orrunk, |
| s kamaszkorom, kamaszkorod, |
| a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak |
| izzanak a harminchat fokos kohóban – |
|
| minden női test tested mögött, |
| minden mell, minden térd, minden |
| comb, minden felhevült ágyék, |
| de egyetlen mosoly a mosolyod, |
| de egyetlen cél az örömöd, |
| de egyetlen takaró a szerelmed, |
| ha kimerülve kettéválunk – |
|
| lehangolt hangszert felhangoló, |
| az emlékkel is harcba hívó, |
| robotoló sejtjeim átrendező, |
| a vak műhelybe ablakot nyitó, |
| bevillámlik, ami erősebb, |
| mert édesebb minden halálnál, |
| a teremtésből ideért üzenet – |
|
|
Üzenet varsóból
| Minden este, ha nélkülem fekszel le, |
| minden este, ha nélküled fekszem le, |
| mintha nem lenne, mintha nem lenne. |
|
| Mintha kiesnék a te idődből, |
| mintha kiesnél az én időmből, |
| ezt a hetet, korhadt fát, kivágnák tőből. |
|
| Szívem világosan meg most tudta, |
| hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra, |
| s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva. |
|
| Az is lehet, hogy szerelmünk sokat markolt, |
| vagy meguntuk már a sok harcot, kudarcot – |
| de lehet sínpár is, mely a végtelenbe tartott. |
|
|
Szomorkás dal nemzedéktársaimhoz
| Lassan csatárláncba gyülekezünk, jó negyvenesek, |
| hajdani fiúk, hajdani lányok, megfogjuk egymás kezét |
| s vonulunk hetykén dudorászva, de már összehúzott szemmel; |
| elmaradnak az örökzöld évek, a vad illatú fűágyak, |
| ahol egymás testében gyönyörködtünk, tejszagú kölykök, |
| elsüllyednek a köhögős vécék a tüdőre szítt cigaretták füstjével, |
| s elkorhadt az iskolakapu is, habár még fülünkben döndülése, |
| immár naponta borotválkozunk s a tükörbe szúrósan nézünk, |
| a nők a ráncokat, a férfiak a dacot, mert férfiak és nők lettünk |
| s szétszóródtunk a korosztályok között, egymást szem elől vesztve, |
| s lubickoltunk a nagy medencében, amit úgy hívnak, hogy élet, |
| víz fölött, víz alatt, mely hol meleg volt, hol dermesztő jeges, |
| fuldokoltunk és napoztunk, az isten se ismert volna már ránk, |
| ha volt is közös éden a szívünkben, már annyi minden rárakódott, |
| ha egy ritmusra mozogtunk is, már teljesen széttöredezett, |
| a régi szavak más mondatokba kerültek, a mosolyok más tükörbe, |
| a megfakult fényképeket eldugdossuk új szerelmünk elől, |
| a régi barátságokra szégyellősen gondolunk, mint a rövidnadrágra, |
| s nehezülő testünket szobrászkodjuk, tornával, koplalással, |
| s rutinos szeretkezéseinkbe rémülten csempésszük innen-onnan a tüzet, |
| már tudjuk az árat s értjük az alkut is, s néha-néha győztesen |
| kerülünk ki az általános nagy vereségből: elzúg az idő, mely |
| e világra hozott, felnevelt s most gúnyosan fütyül a fülünkbe. |
|
Egy kis őszi mélabú
| Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek, |
| szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek, |
| a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye, |
| csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele, |
| a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak |
| csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak; |
| sodródom köztetek e fátyolos reggelen, |
| szívem egy régi-régi iskola felé megyen, |
| míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák, |
| a régi csaholás zengedez a csaholáson át, |
| s a régi csapat üget, levegőben a lába, |
| a levegőben lebegő régi iskolába, |
| s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék |
| vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég |
| még arasznyira dobogott szívünk a földtől, |
| s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől; |
| csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak, |
| a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak |
| az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak, |
| majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak; |
| itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok, |
| ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog, |
| rám száz gond, ezernyi dolog vár még, |
| ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék, |
| délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam: |
| átvonult szívemen valami, ami halhatatlan! |
|
Tücsök citerázik
| Tücsök citerázik az ablakom alatt, |
| hangversenyterem a nyári éjszaka, |
| hunyorognak a villanykörte-csillagok, |
| hibátlan a hangulat, amit ez az egyszál |
| tücsök-nóta teremtett a zűrzavarból, |
| hibátlan a világ; jó lenne sokáig élni, |
| sok ilyen égig érő nyári estét elrakni |
| a szívbe, csillagfényt lesni vakulásig, |
| hegyről lezúduló hársfaillatot tüdőbe |
| szívni fulladásig, elmém ketrecajtóját |
| kinyitni: hadd suhanjon be egy kis végtelenség, |
| amelyre, hálistennek, nincs magyarázat, |
| csak sejthető vagy inkább élhető, |
| mint most a tücsökcitera bűvöletében; |
| jó lenne, ha nem lehet sokáig, de |
| legalább mindig így élni, bőrrel |
| érintni a nyári éjszakát s nem a súlyát, |
| szárnyát érezni hátamon a felfoghatatlan |
| űrnek, csillagok hánytató magányát |
| szelíden összegyűjteni egy tücsök fölé |
| fénynek, s minden szív egy-egy otthonos |
| bolygó lenne saját csillagrendszerekkel, |
| hiszen van elég hely, csak nem tudunk róla; |
| jó lenne élni, ha kurtán is és akárhogy – |
| tudják ezt a halottak, akik kimaradtak |
| minden nyári estéből, fülük süket a |
| zenére, szemük vak a csillagokra, |
| fülük sincs, szemük sincs, tüdejük sincs, |
| csak én látom őket szorongva, míg minden |
| porcikámmal kapaszkodok e világba, s már |
| bennem zeng a tücsök, árnyakat űzve! |
|
Kiürült fürdőhely
| Kiürült fürdőhely a tó partján. Mintha ásítana, |
| a szelíd kis utcákba lustán süt be a reggeli nap, |
| sápadtan ragyognak a fák, mint égve felejtett |
| asztali lámpák, számból cigarettafüstös lehellet |
| száll feléjük, apró sóhaj, ahogy ballagok tejért a boltba, |
| mintha még álmodnék, s az egész csak álmomban volna, |
| oly valószerűtlen, ahogy az egyik üres utca a másik üresbe |
| fut, s az ablakbuborékos házaknak is levegőből a teste, |
| a kerítések alján luk, a kutyák eltűnt kócos pofája, |
| mintha még rémlenék benne, a semmit harapdálva, |
| hogy megborzongok; a didergés, a hűvös huzat kifut a tóra, |
| magányos zöld ablaküveg, bekeretezett ég – nem fér a szóba, |
| csak érzem s nem észlelem, csak nézem s nem igazán látom, |
| hogy a fény megcsillan egy üvegszilánkon, álló sirályon, |
| két napszak között, két évszak és még két mi között |
| áll a sirály a levegőben, mint kopott zubbonyra kitűzött |
| érem, s ragyog; talán nincs is ott, talán csak ámuló szememre |
| dobál fényt, képet, álmot kifogyhatatlanul az óriás medence, |
| hisz tegnap még az édes víz barna nőket tapogatott, puha |
| marokba mellet ejtett, comb közé nyúlkált, tüzelt a fürdőruha, |
| térdhajlatba halat siklatott, mint egy vakációzó kisdiák, |
| s szőrös férfitérd fölött szamárfüllel billegtetett csúfondáros iát; |
| majd elnyelte mind-mind, tátott szájjal elnyelte a nyarat, |
| a homokban papucsnyom, megszakad, a semmi felé halad, |
| a bokron fennakadt törülköző fehér zászlóként lobog, |
| karcsú suhanások, vitorlások kék temetője a távoli dokk, |
| vert sereg a fű, csatatér a strand, pedig még nem is volt csata, |
| csak egy hajókürt bőg a párában fulladozva: tra-trá, tra-ra, |
| közönyösen zengik a régi hírt körben a megvénült hegyek, |
| hogy jön, hogy valahol messze elindult már az idegen sereg, |
| túszokat szed útközben, zászlót cserél: színeződik a lomb; |
| az üdülőben felcsuklik ijedtében az ebédre hívó kolomp, |
| pedig még semmi, az álló sirály is lágyan tovalebeg, |
| még semmi, csak a szél fú szívemen s a kiürült fürdőhely felett. |
|
Mintha átvágnánk tahitin
| Hegy szelíd ölében lakom, |
| s ahogy kikönyöklök az ablakon |
| vagy munka közben kinézek, |
| bár józanságra int az ablak-négyzet, |
| fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó, |
| vagy éppen zöld nyár tombol odakinn, |
| mintha átvágnánk Tahitin, |
| s szemben a drótkerítés hajókorlát, |
| s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát; |
| lustán engedem magam s élvezem, miként |
| játszik velem a régi kamaszkori kép, |
| hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú, |
| a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou, |
| ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot, |
| az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott. |
|
| Nem is tudom, miért mondom el, |
| nem tartozunk egymásnak semmivel, |
| ő sosem gondolt rám, én pedig |
| nem törődtem vele évekig, |
| felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott, |
| most már tudom, magától is nő a csont, |
| de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam, |
| nagyon-nagyon elszánt voltam, |
| tömtem a fejemet, mint más a zsebét, |
| nem is jutott mindennap ebéd, |
| kerestem életem égi mását, |
| és még sok hasonló szamárság |
| volt, ami most a fülembe iázik, |
| s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig. |
|
| Előjövök hát, az a régi bokor még reszket, |
| mint akit a bújócskában felfedeztek, |
| fölényes képet vágok, bár szorongva érzem, |
| hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen |
| követ a megtéveszthetetlen tekintet, |
| s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget, |
| forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni, |
| megégeti számat, miatta kezdem kerülni |
| a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak, |
| pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak, |
| csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni, |
| minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni, |
| összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe |
| pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben. |
|
| Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne, |
| senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne |
| se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla, |
| hogy ki milyen rombolást csinál magába, |
| sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött |
| távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött, |
| kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek, |
| pedig azért most már egész jól fizetnek, |
| lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát, |
| ahogy makacsul összeszorítja a száját, |
| ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat, |
| s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat, |
| és ha baj van, nem segít és nem féli az istent – |
| Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet! |
|
|
Hagymaillat, por, beethoven-szimfónia
| Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia |
| dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen |
| festményeket dobál be a postás, a bélyegen |
| nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta |
| dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi, |
| kiretusálták szépen József Attila keserű |
| fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké, |
| Csontváry a mozikban kétóránként megőrül, |
| Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty |
| haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli |
| az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz, |
| Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót |
| árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört, |
| Kosztolányit épp most preparálják, |
| talán tökmagot lehetne elnevezni róla, |
| s hogy ne duzzogjanak a többiek sem, |
| lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz, |
| Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp, |
| Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz, |
| Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai- |
| cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag. |
|
Október, lomtalanítási hónap
| A bokrok csontváza mögött a padok |
| immár üresek a Margitszigeten, |
| pedig mennyi tarka szoknya gyűrődött össze! |
| Hol vannak, s hol van a nyári szerelem! |
| Hol van a nyár? A Dunán dél felé vitorlázott. |
| Most köd-ökör nyalja bőgve ezüstre a korlátot. |
|
| Piros levelek a járdán, az úttesten, |
| fényvisszaverő kabátban az utcaseprő belekotor, |
| majd otthagyja, nagyobb szenzáció ígérkezik, |
| mint az ősz: a kapualjakban gyűl az ócska bútor, |
| repedt váza, zömök jégszekrény, tört vasalópad; |
| kezdődik, végig az utcákon, a lomtalanítási hónap! |
|
| Oly szemérmetlenül okádják ki a kapuk, |
| ami kedves volt, de most kopott, régi, |
| s oly hidegvérrel harsog a gondolat: |
| minden megunt kacatot újra kell cserélni, |
| s szégyen nélkül, nyilvánosan, hogy tűnődni késztet |
| s cselekedni; elkap a közös láz, az utcai, a lenézett! |
|
| Mit tudnék kidobni, keményen, szigorúan? |
| Más kacatom-vagyonom alig van, |
| mint ami leülepedett a sejtekben, s mint egy |
| bőrzsákban, negyven éve hurcolom magamban. |
| Ki vele hát a nagy kollektív szemétgödörbe: |
| a mindent megemésztő áldott anyaföldbe! |
|
| Ki a törött rugójú gyávasággal, a feslett |
| huzatú megalkuvással, a lukas félelemmel; |
| szemétre végre a lejárt garanciájú álmokkal, |
| a kiégett képernyőjű jövővel, a rövidzárlatos végtelennel; |
| a zárdaszűz erkölccsel, mely még férfi-szervem is tagadja, |
| szülne nyakunkra szörny csecsemőt, kinek se anyja, se apja! |
|
| És kifele e dühvel is, mely agyamat elönti, |
| s szekérbe fogja ravaszul annak, ami ellen támad, |
| mely úgy akar élni, mint az öreg kurva, hogy beszéltet magáról, |
| s úgy mozogni, hogy maga ellen hangolja minden porcikámat; |
| ó, szerelem, édes, ki lobogtál az üres padokon a Szigeten, |
| válts meg ketrecemből s ölelkezz, ha jön a tél, a szívemen! |
|
|
Hipnotizáló hóesés
| Hipnotizáló hóesés vonja a szememet, |
| november eleji ajándék ez itt Budán, |
| kering, kavarog, örvénylik lefele, |
| körültáncolja a komor kéményeket, |
| a csontos fákat, a pislogó közlekedési |
| lámpákat, a villanyoszlopok felkiáltó- |
| jeleit, úgy muzsikál, hogy hozzá képzeljük |
| a zenét s már pörög, táncol minden |
| az utcán, a téren, ami egy kicsit is kiáll |
| a földből, fehér szoknyát terít |
| a háztetőkre, eltakarja a sebhelyet |
| a hegyen, amit még a kopasz zsoldos ütött; |
| már éppen azon tűnődtem, mi tudna |
| jobb kedvre deríteni, mikor jött ez a |
| hóesés, s mint a gyerek, orromat |
| nyomtam az ablaküveghez, majd |
| megbűvölten öltöztem s beálltam |
| a táncba, a soron kívüli s ingyenes |
| mulatságba, bizsergő örömmel, |
| végül fölnéztem, mert előbb-utóbb |
| mindnyájan fölnézünk, s szálltam |
| felfele, úgy, hogy nem moccantam, |
| a hatalmas örvény huzatában |
| repültünk már mind, titkos űrhajósok, |
| bár el sem mozdultunk a Kolosy |
| térről, se szárnyunk, se űrhajónk, |
| csak ez a hipnotizáló hóesés, |
| csak ez a november eleji ajándék, |
| csak egy pici változás, csak hogy |
| valami nem úgy történt, ahogy elnyűtt |
| s engedelmes idegeinkbe bele lett sulykolva! |
|
Egy kölyökkutya halálára
| Elsirattak, gyerek-gazdád egész éjjel |
| magánkívül hányt a szomorú hírtől, |
| ő talált-nevelt, babusgatott, a szeretet szinte |
| látható pórázként feszült köztetek tejszagból, |
| mosolyból, cirógatásból sodorva, gyönyörűn |
| igazolva, hogy nincs más kötelék ezen a földön. |
| Most elsiratlak én is, mert mit tudja, hogy |
| mit ütött el az ostoba teherautó, a tömpe |
| orrú halál, mert sírnivaló, ha végiggondoljuk. |
| Nyolc hónapos tested már kirajzolta a |
| leendő szép kutyát, bár még kamaszosan |
| összeakadt hosszúra nőtt lábad; hangod |
| mélyült, egy-egy ugatás már igazán öblösre |
| sikerült, felfigyeltek rá az öreg csahosok. |
| Az első tavaszt szívtad magadba, csodálatos |
| orrsövényed megtelt édes olvadó földszaggal, |
| fűzfahéj-ízű szelekkel, hörcsög-tanyák kábító |
| bűzével, vizelet és ürülék acetonos párájával, |
| megrágcsált fű kesernyés gőzével, tobzódtál |
| és remegtél az illat-árban, hasalva, kúszva, |
| hanyattvetődve; majd áthemperegtél a nyárba, |
| kihevült nyelvvel párologva, tócsát lefetyelve, |
| visítva síró, megugró nyúlon edzve izmodat, |
| porcelánfoggal kapva légy után, herregve |
| és morogva és elaludva a napon, mint a csecsemők; |
| de éjjel már szűkölve nézted a csillagokat |
| s megnyúlva feszült torkod farkasvonításra, |
| mikor feljött a hold; mert készen voltál, |
| pompás tanítvány, befejeződött nevelésed, |
| mikor eltűntél. Micsoda esztelen pazarlás! Mintha |
| lelkünk kapna léket, melytől végül elsüllyedünk; |
| a világban megint lett egy kölyökkutyányi lyuk. |
|
Egy kisfiú mondja II.
| Képzeljük el, hogy víz az ég, |
| s ahol mi élünk: vízfenék, |
| nagy boton lóg egy nagy horog, |
|
| Föntebb, hol vannak a felhők, |
| kihalász egy-egy repülőt. |
| Vigyázz, hogy ne tátsd ki a szád, |
| mert, jaj, a bőrödből kiránt! |
|
|
Idegenül nézek
| Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon, |
| hogy már szinte félek; recseg-ropog, |
| mi negyven éve összetart, a szakadozott |
| háló, melyben áramként kering a fájdalom; |
|
| szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom, |
| csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez, |
| tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek, |
| s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton; |
|
| talán a régi reflex, a kamaszkori rémült |
| futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva |
| ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna – |
| de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült, |
|
| már biztosabban állok s férfiként a földön, |
| semhogy elveszejtő emlékektől féljek, |
| tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek, |
| s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön. |
|
|
Túlélem naponta
| Töröm, fejtem, felnyitom magamat, |
| képzeletben, persze, mint egy bányát, |
| csont, ín, hús nem törik, nem szakad, |
| ilyenért az embert ma már bezárnák; |
|
| vagyis kívülről ép vagyok és így a jó, |
| mert nem látszik, hogy milyen lustán szállok: |
| önmagamban vájt szakadék szélén állok |
| egyensúlyozva, pöccintésre váró zuhanó; |
|
| s közben azért eszem, iszom, mint a többi boldog |
| vagy boldogtalan, együtt vagyunk jóban, rosszban, |
| csak én a meghalást kicsit előbbre hoztam, |
| s addig is túlélem naponta, míg végleg elhullok. |
|
|
Egy kis rögtönzés
| E kora télbe a tavasz beszökött a déli széllel, |
| hohó, micsoda zavart okozott, zsebtükröt villogtatott |
| a mohos szemöldökű ablakokba, a jeges út |
| mormoló fogcsikorgásába rigótrillát fütyült, |
| kiluggatta a komor fák bakter-bundáját, |
| bohócot csinált a cári kucsmát viselő hirdetőoszlopból, |
| mely szépen maga alá vizelt, fölgyújtva |
| a vacogó kutyák érdeklődését, a villamosok |
| összevissza csöngettek, valahonnan egy madárraj villantott |
| hasat a behavazott piac fölött, sarkig tárta |
| a kocsmaajtót s vastag csíkban húzta át a |
| rumszagot, a savanyú fröccsszagot, a keserű bagószagot |
| az osztályon felüli étterembe, mely egyből esett vagy |
| négy kategóriát, a templomtornyon ércesen kukorékolt, |
| a márvány pártházba behuhogott, a bankfiók |
| rácsát rázta vadul, mikor elkomorult az ég, |
| erősítés érkezett Északról, nagy hómancsokkal üldözték, |
| bekerítették, elkapták, felmorzsolták, mire végre rend lett. |
|
Levéltöredék Áprily Lajosnak
| Ó, költő, ki a fenyvesek ózon, |
| fújtad a versbe, nézd, hogyan él e |
| Tízemeletnyi betonszörnyek közt |
| nyáron a por kavarog, s mi a lépcsőn csillan, |
| és nem arany, idejárnak a részegek |
| s mint e levélben, daktilusokba bokázva |
| tócsát és egyebet belefásult s megtört |
| lassan a lépcsőház szuahéli |
| Bent a lakásban a békés csendet |
| szétveri durván, vartyog a vécé |
| fent és lent kiürítik a lelket sértő |
| téboly rázza a szűkös légköb- |
| Van, ki viszont tesz, és aki retteg, |
| mint a batyut veti ki felüvöltve az |
| Eljön az éj, aki tud, s aki máma |
| mély alvásra gubózik a vékony |
| álom nélküli önkívületben |
| vadliba gágog a vízvezetékben, |
|
Csöndes halál kering a falban
| Csöndes halál kering a falban – |
| vacogva eszmélek rá, de aztán legyűröm |
| a félelmet és kíváncsian, sőt játszadozva |
| tűnődöm az igazán mellékes lehetőségen, |
| hiszen egyáltalán nem azért vezették be |
| az áramot a házba, hanem, hogy világítson, |
| fűtsön stb., értem én, és fizetem is |
| pontosan a villanyszámlát, hogy ki ne |
| kapcsolják. Beteges lenne e képzelgés? |
| Nem hiszem, eddig még egyszer sem nyúltam |
| a konnektorba, nagyon is rettegek tőle! |
| Hát akkor mi ez a gyomrom mélyéről |
| induló nyüszítés, amely nem ér a számig, |
| de én jól hallom, berezonál tőle minden |
| sejtem; mi ez az elfehéredő iszonyodás, |
| a hangtalan detonáció, mely őrjítően |
| tágul; mi ez a vesémet zsibbasztó, |
| szívverésem felpörgető, tüdőmből izzó |
| rongycsomót csináló émelygés; mi ez a |
| lefokozó öntudatlanság, szerveim makogó |
| menekülése, elfelejtett sztyeppékről |
| idehangzó lábdobogás, hogy beszakad |
| az értelem vékony hártyája, csak a |
| világból kifutó csorda szörnyű ritmusa |
| marad; mi az, ami mégis életben tart, |
| s elmém épen, s hogyan győztem, ha győztem? |
|
Nem ismernél rá a Nagyvárad térre
| Öregem! – mondta valaki búcsúzóul, sietve nézve |
| órájára. – Nem ismernél rá a Nagyvárad térre! |
| S otthagyott e kijelentéssel, mely nem illett az előbb |
| abbamaradt csevegéshez, újat kezdeni meg nem volt időnk, |
| ahogy az már lenni szokott, s ami ellen negyven fölött már nem tesz |
| az ember semmit: felület súrlódik futólag a felülethez. |
| Vagyis intettem, kalapom nem lévén, s nem válaszoltam, |
| a délutáni világvárosi forgalomban sodródtam szótlan, |
| mint rutinos úszó, könnyedén, hiszen huszonöt éve már, |
| hogy itt élek, s nekem is kormos tűzfal a vakablak-láthatár, |
| s akár a hold, dereng sápadtan a kivilágított utcai óra. |
| Ráeszméltem hirtelen, hogy nem jártam arra évek óta, |
| s meglepődtem, de hát ez végül is nem olyan lehetetlen |
| egy ekkora városban, s a babiloni méretű embertömegben, |
| és leomló tornyok pora szálldos: az eltűnt évek – s hasonló |
| látomások gomolyogtak fejemben, pedig sokkal egyszerűbbről van szó: |
| arrafelé laktam, régen, fiatalon egy albérleti szobában, |
| s most eltűnt a régi tér is az alaktalan idő nyomában. |
| Elszomorodtam, de csak úgy, mint gyufáról keserű kis füst lebben, |
| tudom jól, hogy nem szabad visszamenni, csak képzeletben, |
| és hogy nem is lehet s nem érdemes semmi trükköt kiötölni, |
| nem élhet bennem két tér, a mostani s a húsz évvel ezelőtti, |
| bár én az is vagyok, ki voltam, a tér is az – nincs közünk |
| egymáshoz, mindnyájan külön-külön változunk s építkezünk. |
| Így hát anélkül megyek tovább, hogy megnézném, csapdákat, |
| szakadékot okosan kikerülök, útjaink örökre elváltak, |
| más idők folytatódnak, végződnek, kezdődnek egy nyomban |
| s egyszerre s egymást átjárva, mint egy épülő-omló Babilonban; |
| szívemben vidáman az a fiatal költő kalapot-zászlót lenget, |
| hogy el ne veszejtsem magam, s e zűrzavarban el ne tévedjek! |
|
Néhány boldog perc a téli kertben
| Félrehajtott fejjel néz rám a kutya, |
| félrehajtott fejjel visszanézek, |
| sapka-sál-bunda-óriás a szőr-batyura, |
| s egyszerre röhögjük el magunkat, mindig készek |
|
| vagyunk a vidámságra, habzik ropogva a hó, |
| ahogy forgunk, topogunk, két kerge, |
| érdeklődéssel figyel egy felfújt tollú rigó, |
| s fitymálva nagyorrú varjú léptet át a szomszéd kertbe. |
|
| Majd lihegve nyári kalapra való fátylat |
| fújunk, orrunkon csöpögősre olvad a pára. |
| Most aki lát, egy pillanatra olyannak láthat, |
| amint éppen nem gondolok a halálra. |
|
|
Gúnyosan, majd szelíden
| Gúnyosan, majd szelíden, majd résztvevő |
| mert hiszen részt veszek, mint fényben |
| majd fölényesen, sőt gőgösen, mint kinek fontos |
| majd alázatosan, mert fontos titkot hordunk |
| majd dühödten, fölrobbanó aggyal, a semmit |
| majd lágyan, elomlón fülelve az elomló |
| majd fontoskodva, szigorúan, telefonkagylót |
| konokul megfeszített szájjal, állkapcsom is |
| majd követelőzve, toporzékolva, mint a gyermek, |
| amit nem kaptam meg, a feltétlen szeretettel nyújtott |
| majd könnyesen, majd megbántva, majd fanyarul |
| másokat s magamat heccelve, kifestvén magunkat |
| majd szemérmesen, enyhén el is pirulva, |
| majd szesztől szivárványosan, fecsegő, vidám |
| majd izzó erekkel, kiszáradt szájpadlással, |
| mellet, ölet érintve áramütötte ujjal, |
| majd szomorúan, majd homályosan, egymást végleg |
| mert egyszerre múlunk el – üres szemmel nézek |
|
|