Mintha átvágnánk Tahitin

1982

 

 

 

 

Kis vers, lélegezz

Kis vers, lélegezz, élj, ahogy tudsz,
most már egyedül.
Papírszárnyad ha lapozzák,
legalább te repülj!
Röptöd-hulltod nézzék vígan a
költő-kollegák,
hisz nem vágunk az öröklétnek
fennkölt pofát.
Izz, mint a szegények szeme vagy
cigarettaparázs,
mert már a körmünkre égett
minden látomás.
Ne gondolkozz senki helyett
és ne is lobogj,
váltogatott zászlónyélen
ne légy te a rongy.
Csak szállj és végül szép szelíden
hullj a porba le,
még így is ez a homályos égnek
tisztábbik fele.

 

 

 

A költők bocsánatkérő mosollyal

A költők bocsánatkérő mosollyal álldogálnak,
a nyájas olvasók szintén,
bár a költők mindenféle nőkkel hálnak,
az olvasók is, az olvasók szintjén;
ám a költők fél seggel a Pegazuson ülnek
(a másik féllel meg mintha
halandók lennének: strandra járnak, lesülnek),
s nyekereg a hinta-
ló, míg megírnak egy-egy szívbemarkoló
költeményt,
s kicsiben terjesztik, nem mint a hasonló
vállalatok: a reményt,
a szépséget, a derűt, az álmot, s mi a lelket
megtartja: a hitet,
s bár nemigen tudnak venni belőle telket,
de mint eleiket,
nem is törik őket kerékbe, meg se nyúzzák,
elmúlt már az a kor,
a nyugdíjig, ha jók lesznek, szépen kihúzzák,
s por lesz belőlük is, por.

 

 

 

Mi a helyzet a költővel

És mi a helyzet a költővel,
aki olyan volt, mint a sirály?
Meszelt ég borul föléje,
orvosok faggatják: mi fáj?
A szobában egy ügetőló vágtat,
majd diszkvalifikálja a homály,
legyint, nézi a tiketteket szóró fákat,
a remény, mint egy karóra, lejár,
játszana még tízeslehúzást, snapszlit,
huszonegyet, sment, ezekben ő volt a király,
de az ápolónő vihogva bandzsít,
nahát, a maga fejében most is mi jár!
Dohog, eltűnődik, majd elámul:
hogy van Nyugat, s él még Babits Mihály!
Majd fejben izgatottan számol:
hány éve már, hány éve már?
Kuncog, mert titok, de azonnal kimondja,
hiszen a lelke örökké alterál,
mikor is zárt be, mikor is zárt be,
mikor is a Szamos-parti kupleráj?
Majd jön az est, és nem jönnek
a barátok, pedig ajtót-szívet kitár,
szemébe fáradtan gyűlnek a könnyek,
letörli, úgy hagyja – fáj.
Elsiratják a hűtlenek is, pedig még él,
de hát könnyebb a könny, milyen kár!
Hát ez a helyzet a költővel,
aki olyan volt, mint a sirály.

 

 

 

A duna fölött a sirályok

A csípősre vált áprilisi időben, mikor megfagytak a cseresznyevirágok, a Duna fölött a ködben bukdácsoltak a sirályok. Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, csak a sirályok a szódavizes ködben, idáig hallatszott a rikoltozásuk; csak a baljós fagy a hegyen, a zsilettpenge-zizegésű, cseresznyevirág-habot borotváló; csak a köd a Duna fölött, s a ködben a sirályok. Szeretném hinni, jó lenne hinni, hogy ők tudták meg először a hírt és sírtak és fuldokoltak a ködben, s lent sírt, fuldokolt a tükörképük a vízben. Hiszen legjobban a sirályokat szerette, önmagát merészen sirálynak álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből; szabadnak és büszkén lebegőnek a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a repülés révülete. Így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska, szomorú utcákon, dohos tereken, odvas lépcsőházakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden tégláját, kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel mindig az eget lesve, a víz alól – a tükörkép az igazit!

Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, ők majd csak másnap közlik a hírt, csak a Duna fölött a sirályok, évek óta készenlétben, baljós és szinte már közönyös türelemmel, évszakot váltva egy szárnybillentéssel, tavasz-nyár-ősz-tél, kórház-otthoni betegágy-kórház, fáradhatatlanul köröznek, emberi szív számára elképesztő türelemmel, öt év óta, tíz év óta, köröznek a Duna fölött, köröznek a fehér mennyezeten, a meszelt égbolton, a villanykörte-csillagok között, tolluk hull, mész pereg, hangjuk telefonbúgás, rádió-zörej, csőrük injekcióstű, repülésük imbolygó lázhullám, szédülő félálom, megcsavart önkívületbe zuhanás; repülésük homályos ébredés, elmozduló ablak, kontúrtalan bútorok, diadalmas fényözön, hajnal az Őrmezőn, vakító narancsfényű rakéta-indítás, magányos látomások magányos szomorúsága.

Évek óta fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban, ezernyi fontosnál fontosabb semmiségek közt futólag gondolunk rá, kicsit meg is nyugszunk, hiszen jó helyen volt, önként engedtünk át neki egy kis zugot zsúfolt agyunkban; híreket cserélünk róla, hogy a másiknál éppen mit csinál; panaszkodunk rá, de persze szeretettel, visszahárítván reá lelkiismeret-furdalásunkat, lustaságunkat, fáradékonyságunkat, időhiányunkat, közönyünket, azt, hogy egészségesek vagyunk; aztán újra s újra elhatározzuk, megígérjük, hogy meglátogatjuk, de aztán marad minden a régiben, mi futunk millió dolgunk után, ő fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban. Az elhatározás, az ígéret, mint régen, a levegőben lóg, persze, majd elmegyünk, majd meglátogatjuk, nincs ebben semmi szégyellnivaló, felületességünk az életünk, a véglegességet nem érzékeljük, elsiratjuk, de gyanakodva, hogy hátha mégis él, nem volt idegen tőle semmiféle tréfa, hősiesen, fölényesen viccelt, fáradhatatlanul sugározta önmagát, mint egy panaszkodó nyögdécselő, pizsamás rádium, át a falakon, közönyös fásultságon, egész biztos, hogy az a másfél méter föld sem lesz akadály, minek is siratnánk, hiszen nem tudunk semmi bizonyosat!

Csak a sirályok a Duna fölött…

 

 

 

Kilencven és száz kiló között

Súlyosodván, ha lélekben nem is, legalább testben,
kilencven és száz kiló között már évek óta,
döng a föld, ha lép a lábam, persze hogy nem lebben,
liszteszsák vagyok, ki voltam (belül) karcsú pilóta.
De haj, az ifjút, kit a gyöngécske szél is majd elfújt,
s ki sápadtabb volt a holdnál s kissé vérszegény is,
elnehezítette a kor, s e vidéken nem találni oly tájfunt,
mely megmoccantaná; csendes hely ez, nem olyan regényes.
S az egyéb bolondos dolgok is szépen kiszorultak,
nem férnek el, bár látszatra több a hely az irhámban,
valahogy elmaradtak, ahogy kigyúltak, majd tanultak s okultak,
s úgy vagyok velük, nem is tudom: sajnáljam, ne sajnáljam?
Mert azért maradt még egy-két öröm, leginkább a testé,
s a világ szemébe is nyugodtan nézek: ezek vagyunk mi,
ne szégyelljük egymást; s ó, lázas olvasó, ki mást kerestél,
persze hogy igazad van, itt a könyvet be lehet csukni.
Én még kiballagok a piacra, ez is újabb szokásom,
felvidít a bohóc-sityak paprika, morc dió, lányos zöldbab,
a kofák csábosan mosolyognak, pénzért kotorászom,
majd mélán beszagolok a füstölthús-illatú hentesboltba.

 

 

 

Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni

Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni,
ődöngtünk a kilőtt szemű, omladozó falak között,
még a falak is ragadtak a régi és új mocsoktól,
átlátszó bőrünk mögött csak mi láttuk egymás szívét.
Télen odafagytunk a padhoz a vacogó nőkkel,
mozira se volt pénzünk, s a rendőrnek magyaráztuk
verítékezve, hogy van lakásunk, van foglalkozásunk,
s van hazánk, csak szeretjük a levegőt, azért ülünk itt.
Pedig a rendőr is tudta: lakásunk albérleti odú,
amit nem tudunk fizetni: foglalkozásunk gyanús,
hiszen még az Írószövetségnek se vagyunk a tagjai;
s a haza nem az ilyen senkiháziaknak van fenntartva.
Anyánkhoz nem mertünk hazamenni, ők meg, szegények
nem merték elmondani, hogy mivé lettünk, szégyellték,
mivel ott lent, a haza alján, ezt a foglalkozást
ocsmányabbnak tartották, mint a végrehajtóét.
Hát így születtünk mi, így neveltettünk s így lettünk
költővé, ki a csillagokba néz, s kiben népe szíve dobban,
s ki teherbe esvén megszüli a rózsás popsijú jövőt,
s mert túlélte a saját ifjúságát: nyilván halhatatlan!

 

 

 

Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele

Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele,
hogy elvitte a cica a forradalmat,
s nem motyogom szélütött szájjal:
minden hatalmat, minden hatalmat;
mint két ujj közé fogott mag, mely
zöld volt, de megért, vakon kilőve
repülök, mozgok, hisz még élek,
az átforduló s megváltó időbe;
ez nem várt ajándék, s lelassul a sejtek
változóképessége s majd megszűnik,
s bár elmém ép, de e lassulásban
mégis minden visszfényes álomnak tűnik,
tán hogy ne fájjon, s ne roppanjak bele,
hogy e mozgás, e változás, amely száll
felém, s én szállok feléje boldogan,
nem más, mint a testemre szabott halál!

 

 

 

Könnyű kis influenza

Könnyű kis influenza, enyhe láz
három napra a szobámba parancsol,
fejemből züzögő méhkast csinál,
könnyező papírtrombitát orromból,
lenge szédülésekkel el-elejt,
majd felkap, ámuldozva ringatózom,
túl keserű cigit számból kiüt,
szörcsögő tüdődnek, int, jobb az ózon;
gyerek vagyok újra s követelem
anyám kezét, hogy homlokomra nyomja,
s mint harminc éve, befőttet eszem,
és tablettát rejtek a papucsomba,
s lázmérővel hónom alatt szobám
rovom, mint félszárnyú madár a földön,
felnőtt időmből kipottyant vígan
ez állandó hőmérsékletű börtön;
ó, könnyű influenza, enyhe láz,
kívánom vissza kissé náthás csókod,
mint költő Múzsáét, hisz nem nagy ár,
hogy három napig így lehettem boldog!

 

 

 

Mint egy ócska

Mint egy ócska detektívregényben,
majd nyomoznak életem után,
eltűnődnek: mért nem haltam éhen,
nagy bajok közt mért voltam vidám;
hisz kötelező e mesterségben,
hogy a költő a tankönyv nyomán
őrüljön meg, vagy köhögjön szépen,
vagy a tetű másszon a nyakán,
míg a lantot, holdvilágot nézve,
gyötri, és kalapba fillér hull,
röhögik is halhatatlanul;
ezt nem játsszuk, tojok az egészre,
nem leszek én ingyenes balek,
poshadt lelkét ki-ki váltsa meg!

 

 

 

Képes levelezőlap egy délelőttből

Ültünk a Drima partján: István, Anna s én,
ifjú költők, de amúgy már túl az életünk felén,
dolgozott bennünk a szesz, a nyár s a felhangolt
jókedv, vakációs, mosoly-fényű délelőtt volt.
Fejemen helyben vásárolt fehér vászonkalap,
mert égetett, ahogy csak Macedóniában süt a nap,
álltuk bátran a rohamot, nagy kortyokban nyeltük a sört,
s ha elfogyott, rendeltünk, mutogatva, újabb kört.
Néztük a zöld vizet, ahogy a fazsilipen átzúdult,
mohón szimatoltuk az utcán sülő bárányhúst,
ránk köszöntek s mi vissza ám, kalapot emelvén,
a gőgös Európa sarkában, a térkép szegletén.
Majd kifutunk az időből, tudom, s körmünkre ég
a perc, a nap, s mindent bekormoz a keserűség,
de szép színekkel feldereng majd ez a délelőtt,
ott ülünk, nyár lesz és mi boldogok a hunyt szemhéj mögött.

 

 

 

Ó, öregek, ti

Ó, öregek, ti,
golyóütötte zászlók, a halhatatlanság
színházi függönye elé újráz a vastaps,
s méltán s nem csak a hosszú élet jogán;
én is ámulok s tapsolok tiszta szívvel;
és de szerettem volna egyet is apámnak nevezni közületek!

 

 

 

Új könyvespolcom előtt

Már négy éve, hogy új lakásban
élek, vége a hontalan
csavargásnak, bár gondtalan
még nem vagyok, de egyben-másban
már olyanhoz hasonlítok,
mint aki megállapodott.
Tudom, hogy van ebben csöpp méla
íz is, nem rágódok ezen,
szemérmetlenül élvezem,
ami enyém, s kívánom, még ma
vagy holnap, mind éljetek így,
s ne legyen egyőnk se irigy.
Viharvert könyveim is végre
új polcot kaptak, és mikor
fölraktam mind, és állt a sor,
néztem rájuk, mint élőlényre,
mint elveszett és megkerült
barátokra, s szívem derült.
Majdnem csupaszon s vagyon nélkül
értem idáig, annyi vad
évből szöktem és oly szabad
voltam, hogy lelkem belekékült;
az éhes, kicsapott diák
könyvtárba melegedni járt.
Dühvel olvastam s szigorúan
ítélkeztem: „Mennyi szemét
rontja szemed, emberiség!
S mily ritka a felszabadultan
szóló szellem, mely önmagát
gyújtja – láss, homályos világ!
Betűtengerben fuldokolva
milyen kevés az eleven
kedély, a lüktető jelen,
az üres szemű csillagokba
felnéző bátorság, a vas-
gerinc, bukva is férfias!”
Nem csak a vad nyomor, a lélek
is válogatott köztetek,
amíg ideérkeztetek,
s most ti is szigorúan néztek
rám, kipróbált, kicsiny csapat –
veletek kezdem a napot!

 

 

 

Játék az új szemüvegemmel

Vége a költői homálynak,
ég veled, vaksi varázslat,
orrom nyergén a szemüveg
szabályozza pupillámat!
Majd szépen kirajzolódnak
a vonalak és a színek,
és tétován mosolyogva
nem köszönök mindenkinek.
Unalmas, de tiszta világ,
s élesebb cél vár majd miránk,
nem bolyongok titkot sejtve,
izgatottan orrom iránt.
A fal fal lesz, és az ajtó
ott a helyén, zárul-nyílik;
nem a falon s nem az égen,
úgy járok majd, ahogy illik.
De szép is lesz, de jó is lesz,
ragyogok, ha elképzelem –
mert bár fölírta az orvos,
s megvan, de még nem viselem.

 

 

 

Feltételekhez köti magát

Feltételekhez köti magát bennem
a költő, parancsra már rég nem szól,
a bőröm mögött lustán bujdokol,
s gúnyosan nézi, hogy már van mit ennem,
hol laknom s pénzért is muszáj teremnem,
mint vadalanyba beoltott bokor,
s nagy kegyesen itt-ott gyémántport szór
a sorok közé: bérem emelkedjen,
különben nem segít, nem biztat rosszra,
bár jóra sem, mindig nagyobbra tört,
amíg a világ durván foncsorozza,
s csinál áttetsző lélekből tükört,
mely, eszelősen, fényt keres az égen,
túllépve rajtam és a mesterségen.

 

 

 

A halott költő a képernyőn

A halott költő a képernyőn dörmög, dohányzik, felnevet,
szája sarkában a gúnyos kérdés: hol van, ki engem eltemet;
illik hozzá ez a szökés, jár neki ez a trükkös öröklét,
habár most igazán fogoly: mindig ugyanúgy nyitja-zárja öklét,
ráncolja homlokát, fújja a füstöt, s a füst is ugyanúgy
gomolyog, szája sarkába örökké egyformán ül ki a gúny,
kamaszos mosollyal keveredve, s ránganak a nemlétező izmok,
kiismerhető marionett lesz, ki millióféleképpen mozgott,
s várom reménykedve, mivel szerettem, hogy e filmről is eloson –
ócska túlvilági fény morzézik szomorú arcomon.

 

 

 

Pernye András halálára

A lélek csak cérnaszál volt.

 

 

 

A régi könyvesboltban

A régi könyvesboltban
milyen boldog voltam!
Szegény Demény Ottó
áll a pultnál holtan.
Könyvet, lemezt árul,
verset ír magáról,
s mohón érdeklődik
a többi kollegáról.
Hanglemezre tesz tűt,
amíg ott melegszünk,
s füleli vígan, hogy
verseken veszekszünk.
Csikóvérünk égve
felhabzik az égre,
illetve a kis bolt
famennyezetére.
Szemem előtt hártya,
míg nézek utána:
elrepült barátom,
könyvfedél a szárnya.

 

 

 

Távirat jött egy kollegától

Távirat jött egy kollegától,
ez aztán ritka esemény,
még én is meglepődtem rajta,
pedig nem vagyok túl szerény,
de elszoktunk már a jó szótól,
egymást maró kutyacsapat
a szelíd lelkű költők céhe,
s a közönség joggal mulat,
tisztes távolból persze, mert hogy
szőr hull, szem foly’, csattog a fog,
s hisszük: országnyi, sőt: világnyi
– de árokparti a porond;
érthető hát, hogy meglepődtem
a köszöntő táviraton,
mely egy versemhez gratulál, s mint
fehér zászlót lobogtatom,
s kivonulok a haddelhaddból,
mint egy régi vitéz barát,
s meghirdetem, hogy mától fogva
szeretek (majdnem) minden kollegát!

 

 

 

A jövő szemétdombja

Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset
pukkanó vagy a finoman elfojtott versek,
a semmiről se szóló betűsivatag regények,
a nadrágba csináló dacok és remények,
a jegyszedőknek vetített kólikás filmek,
a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek,
zenék, mik révült némaságba fúlnak,
döglött képek, mik maguktól lehullnak,
a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg
automaták, a bármit eljátszó színészek,
a befőttesüvegben a rég megromlott álmok,
a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások,
a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,
s lóg az égen avas függönyként keresztbe,
gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni,
szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni,
a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak,
s a magot atomreaktorba zárják túsznak,
a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz,
és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz,
s mivel mást már nem tud küldeni az ég,
a napként fejünknél lógó televíziókészülék…
(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak
ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)

 

 

 

Száll az én időm

Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon
száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül,
s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő,
kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha
egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog,
nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát,
felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza,
kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év,
negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel,
s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként
szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti
erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű
fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig
megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok,
végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság,
sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő,
mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a
fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített
remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő
elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra,
évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó
szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival,
fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő
csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt
hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó
barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett
mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben
kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december.

 

 

 

Mélyen a versek alatt

Mélyen a versek alatt kocogok, eszem, ürítek, élek,
behúzott nyakkal vagy hetykén, mogorván vagy vidáman,
de mindenképpen szárny nélkül, vagyis gyalog a porban,
tülekedve, egymást gyomrozva a többi gyalogjáróval, orrot
szíva, nőt lesve, az éttermekből dőlő hagymaszagba nagyot
szimatolva, szöcskeként ugrálva a fékező autók elől, s míg
a falnak dőlve csillapítom felpörgött szívverésem, füstöt fújok
a város eltorzult arcába, olyan, mint a vízbefúlté, nem
szeretem, de már megszoktam, mindegy, emberek élnek itt is,
századvégi, falusi hangulatom ingerlően mulatságos, mint
a jóság, a becsület és még sok egyéb, ami helyett nincs
más, pénzt keresek, mint a többi, s elköltöm, mint a
többi halandó, a semmi puha szájával szembe szájat tátok,
ki kicsodát esz meg a végén, én elfogyasztottam
negyvennégy évet, ezt már most odaadnám, de nem kell,
de nem az kell, tudom én jól, a borzongó bőr, a
dobogó szív, a hömbölygő gyomor jobb falat, de még
az se az enyém igazán, hiszen a végén leadom a
monstre mészárszéken, sok mindent tudok már, de vaksibban
pislogok, mint egy kutyakölyök, ám már nem ámítom
magam, hogy bármit is értek, és másokat se szédítek,
hogy gyertek utánam, heregolyómnak nincs folytatása,
álmaim horkolásba fúlnak, mámoraim részegségbe, és mindig
felébredek és kijózanodok újra, ezt-azt csinálok,
kapaszkodom ebbe-abba, üres tenyérrel és még üresebb szívvel
állok vacogva és szégyenkezés nélkül az idő rettenetes
huzatában.

 

 

 

Gyönyörű megújulás

Szíven üt ez a tavaszi készülődés, a virágzó fák
habos borotvaecsetek a hegy nagy öklében, borotválkozik
az ég, a téli sörtét lehúzza; felejtsd el hát te is
a dögnyulak, cinkék, rigók, tavalyi levelek foszló testét,
a kénszagot, a rosszkedvet, a kifordult szemfehérű csöndet
– súgom magamnak, hiszen utolsó menedéked a változás,
ez az ócska és mégis hihetetlenül gyönyörű megújulás;
fejedben az elpusztult agysejtek; az elpusztult agysejtekben
a porrá omló, kihűlt emlékek, éned darabjai, megfagyott
napsütések, poshadó szerelmek, záptojás-lázadások, megromlott
ifjúság, rothadó fogú harapások, bűzlő sebhelyek és győzelmek,
pusztulva sokasodik benned a világ, a szövetidegen anyag,
míg végül elnyel egészen, aláhullsz e szánalmas mocsokba;
de addig, az utolsó sejt lüktetéséig kapaszkodom e tavaszi
készülődésbe, szégyentelenül, foggal-körömmel, mint a halálra-
ítélt.

 

 

 

Ó, édes semmittevés

Ó, édes semmittevés, nyári varázslat,
hegedűhúr-idegeket leengedő;
fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt
csinál a hernyó, bőre csupa redő,
cinke guggol, szitakötő cikázik,
a platánfa nagy levélfület lebegtet,
nő a fű, a jázmin lágyan virágzik,
a nap asszonyos mosollyal melenget,
csúszok a semmibe puhán, mint
furcsa, fordított születésbe,
már nem számít, már ennyit se számít,
amitől tegnap még felgyorsult szívverésem,
az összevissza hangolt cimbalom,
az összevissza szóló ének,
a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon,
most látom, hogy semmit se érnek,
bár sírnom kéne, de most mégis derűsen
nézek át a negyvennégy éven:
mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben,
mennyi káromkodás-füst az égen,
s közben, tán egy nagyobb parancsra,
úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem,
nem lettem elfoszlott évek roncsa,
éveket, éneket átvészeltem,
lustán pislogok most kicsire, nagyra,
s válaszolok is tán, tanulékony szajkó,
boldogan alig ügyelek már magamra,
a tudatom is nyitva felejtett ajtó.

 

 

 

Mielőtt agyonütöm

Mielőtt agyonütöm a szúnyogot,
elgyönyörködöm benne,
mint kurta szoknyájú táncosnő
billeg, hosszú lábait leengedve,
csupa kecs és csupa báj és
finoman törékeny szépség,
a megjelenése is stílusos: halk
zene kíséri érkezését,
a lélegzetem is visszafojtom,
az ámulattól nem tudok szólni,
és nem zavar egy cseppet sem,
hogy véremet készül megcsapolni,
egy pillanatra mintha ő is
elfelejtené a véres törvényt,
illegeti magát, mókásan forgatja,
orrán egyensúlyozza hegyes tőrét;
fura közjáték a nagy zabálás előtt,
mintha ő is szúnyog-felettivé válna,
de már készülünk mind a ketten,
s egy nagy taps lesz a halála.

 

 

 

Fényébe ölel

Fényébe ölel e kora délelőtt,
fénylek hát derűsen, együtt a fákkal,
verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus
csalfa céduláival, erre mindig kapható
vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom
a ritmust, az alkalmit ugyan, de az
elevent, az elmúlót, de az igazit;
ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal,
de már biztos helyről nézem, hogy vissza-
csillanunk a semmibe tartó kabinablakról,
nem vagyok egyszerre itt és ott, csak
annyira szép, mint bármi más, csak
annyira fáj, hogy elviselhető legyen
a háttérben a figyelmeztető vonulás,
a leveleken az alvadtvérszín, az autók
alatt a megőszült fű, a verebek
riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával
nézzük egymást, nem beletörődve, de
mindent tudva, mint a rég meghalt
festő medvebocs-arca az ötödik emeletről
lezuhanó írót – s még mennyi
kimerevült emlék hajózik a
semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep,
zsibbadó erekkel összekötözött rakomány,
hogy kilazulok magamból, s mint prédára
tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák
füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép
a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi,
elfoszlik ez a perc is, összeomolva
hátrál, s kidob magából a délelőtt.

 

 

 

Előleg a fájdalomból

Hogy milyen lesz majd az igazi, a földet
harapó, megsejteti ez a kis előleg:
belenyilall a fogamba, majd ki is áll,
mintha, véletlenül, fém fémet sikál,
inkább csak ijedtség meg egy kis zengés,
képzeletemet riasztó, mint a túl éles kés,
s ahogy elmúlik, kacérkodom is vele,
óvatos-kíváncsian keresgéli a nyelvem hegye,
s babusgatja, ahogy a fájós fogra lel,
játszom, mint a gyerek, ki most fedezi fel
saját testét, s boldogan tapogatja,
most válik el a világtól, se anyja, se apja;
nyelvem a fogamon, fogamban az enyhe
fájás, s az egész bennem! – fölülkerekedve
az ijedtségen így állítom könnyen vissza
a negyven éve kiküzdött egyensúlyt, a tiszta
gondolkodást, mely összeszedve magát,
merészen néz zavaros szemedbe, világ;
mikor e hencegésre, okra az okozat?
jég égető fájdalma hevíti a fogat,
dermeszt s éget egyszerre s váltogatva,
a lüktetést szívemből átveszi s visszadobja,
hogy megállok s fogódzkodok a levegőbe, mint a vak,
mert megcsúszik a járda a talpam alatt,
s könny tükör-homálya szememen, melyen át
önmagam nézi mereven önmagát,
föl-alá száguld bennem a fájdalom,
előtte a rémület nyitogatja az ajtókat vakon,
s oly engedelmesen, hogy maradék tudatommal
már nem is a fájdalomra figyelek: honnan
e szolgalelkűség, e sárban csúszó, mindent feladó
engedelmesség, amelynek minden eladó,
amely én is vagyok, hiszen e szörnyűség bennem
történik, mikor ettem, ezt a részt is etettem,
amikor eszméltem, amikor törekedtem előre,
ő is eszmélt s törekedett az ellenkezőre,
s egyszerű lenne megtagadnom, mint a szemölcsöt,
de ő tagad meg, visszavesz, mint egy kölcsönt,
amelyet tréfából vagy egy szórakozott pillanatban
adott, egyáltalán nem híve semmiféle kamatban;
gyógyszerrel kábítom magam, majd elmúlik, várok,
de már tudom, hogy nem segítenek az orvosságok.

 

 

 

A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában

A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában
sürögnek az üvegfalak mögött, az egyik nagy
csomagot emelget vékony karjával, a másik
pénzt számol motolla-ujjakkal, a harmadik
levelet bélyegez, bum, bum, szívesen ácsorgok
a padlóolajszagú, enyvszagú, zsinegszagú
pénzszagú helyiségben, nézegetem a falra tűzött
hervadt távirat-virágokat, a fekete szalagos
gyászjelentéseket, a névnapi mókás marhaságokat,
felpöndörödve libegnek az állandó huzatban,
szélesen mosolygok a postáskisasszonyokra, öregre,
fiatalra egyformán, ők halványan visszamosolyognak,
mintegy hivatalból, pedig én őszintén szeretem őket,
ábrándozva szimatolom olcsó kölnijüket, dicsérő
pillantással simogatom fakult pulóverüket,
s észreveszem, ha valamelyik kihúzza magát,
együtt repülök, ha csak egy pillanatra is, a levél-
kezelővel távoli napsütötte tengerpartra, a színes
bélyegen zöldellő pálmák közé, ó, milyen szép is
lehet, karcsún sétálni, mint egy filmszínésznő,
repülj, súgom magamban, ha naponta csak egy percre is,
a padlóolaj-, enyv-, zsinegszag közé szökjön sós
levegő, albatrosz lebbenjen hó-szárnyakkal a füstös
plafonra, villogó fogú hullámverés porladjon el
az ócska asztaloknál, nyíljanak ki a hervadt
távirat-virágok, repüljetek gyönyörűim, szálljatok,
addig a csomagokat emelgesse, a pénzt nyálazza más,
simuljon ki az arcotok, hajatok lobogjon, szemetek
ragyogjon, legyetek szépek, ha csak egy pillanatra is,
két bélyegzés között sugározzon fel az élet;
majd holnap én is újra benézek egy kis repülésre!

 

 

 

Nyárutó

Lassan véget ér a nyár.
Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot
növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik
a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve
visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.
Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé
nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,
de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.
Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön,
felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.
Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm,
így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre,
ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban;
hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz,
hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel,
hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt,
s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára,
visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal,
s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton.
És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon
visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva,
önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak,
pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt,
a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát.
Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat,
s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz
egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből,
milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű
távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre,
és hogy életünk mégis a miénk!

 

 

 

Te mire gondolsz közben?

Ruhában vagy ruhátlanul,
szőnyegen, széken, ágyban,
délelőtt, délután, éjszaka,
beszeszelve vagy jeges józanon,
játékosan, mint a kölykök,
vagy szótlanul, mint az idegenek,
félálomban, el-elszundítva,
vagy ébren fújva a füstöt –
Te mire gondolsz közben?
Homlokom a homlokodon,
szemünk egyetlen körré tágul,
testünk egyforma hőfokon ég,
egymás idegpályáin zuhanunk,
egymás bőre mögött repülünk,
szinte már fölcserélhetően létezünk,
egymás szájából lélegzünk, boldog
ingaként ugyanazt az időt mérjük –
Te mire gondolsz közben?
Gyermekkorom, gyermekkorod,
az édes, tejbőrű álmok,
a nevesincs önkívületek,
az édeni nyarak, a fejünkig
érő virágok, virágporos orrunk,
s kamaszkorom, kamaszkorod,
a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak
izzanak a harminchat fokos kohóban –
Te mire gondolsz közben?
A férfi magányos öröme,
minden női test tested mögött,
minden mell, minden térd, minden
comb, minden felhevült ágyék,
de egyetlen mosoly a mosolyod,
de egyetlen cél az örömöd,
de egyetlen takaró a szerelmed,
ha kimerülve kettéválunk –
Te mire gondolsz közben?
Napokig bennem zsongó,
lehangolt hangszert felhangoló,
az emlékkel is harcba hívó,
robotoló sejtjeim átrendező,
a vak műhelybe ablakot nyitó,
bevillámlik, ami erősebb,
mert édesebb minden halálnál,
a teremtésből ideért üzenet –
Te mire gondolsz közben?

 

 

 

Üzenet varsóból

Minden este, ha nélkülem fekszel le,
minden este, ha nélküled fekszem le,
mintha nem lenne, mintha nem lenne.
Mintha kiesnék a te idődből,
mintha kiesnél az én időmből,
ezt a hetet, korhadt fát, kivágnák tőből.
Szívem világosan meg most tudta,
hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra,
s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva.
Az is lehet, hogy szerelmünk sokat markolt,
vagy meguntuk már a sok harcot, kudarcot –
de lehet sínpár is, mely a végtelenbe tartott.

 

 

 

Szomorkás dal nemzedéktársaimhoz

Lassan csatárláncba gyülekezünk, jó negyvenesek,
hajdani fiúk, hajdani lányok, megfogjuk egymás kezét
s vonulunk hetykén dudorászva, de már összehúzott szemmel;
elmaradnak az örökzöld évek, a vad illatú fűágyak,
ahol egymás testében gyönyörködtünk, tejszagú kölykök,
elsüllyednek a köhögős vécék a tüdőre szítt cigaretták füstjével,
s elkorhadt az iskolakapu is, habár még fülünkben döndülése,
immár naponta borotválkozunk s a tükörbe szúrósan nézünk,
a nők a ráncokat, a férfiak a dacot, mert férfiak és nők lettünk
s szétszóródtunk a korosztályok között, egymást szem elől vesztve,
s lubickoltunk a nagy medencében, amit úgy hívnak, hogy élet,
víz fölött, víz alatt, mely hol meleg volt, hol dermesztő jeges,
fuldokoltunk és napoztunk, az isten se ismert volna már ránk,
ha volt is közös éden a szívünkben, már annyi minden rárakódott,
ha egy ritmusra mozogtunk is, már teljesen széttöredezett,
a régi szavak más mondatokba kerültek, a mosolyok más tükörbe,
a megfakult fényképeket eldugdossuk új szerelmünk elől,
a régi barátságokra szégyellősen gondolunk, mint a rövidnadrágra,
s nehezülő testünket szobrászkodjuk, tornával, koplalással,
s rutinos szeretkezéseinkbe rémülten csempésszük innen-onnan a tüzet,
már tudjuk az árat s értjük az alkut is, s néha-néha győztesen
kerülünk ki az általános nagy vereségből: elzúg az idő, mely
e világra hozott, felnevelt s most gúnyosan fütyül a fülünkbe.

 

 

 

Egy kis őszi mélabú

Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,
szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,
a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,
csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,
a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak
csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;
sodródom köztetek e fátyolos reggelen,
szívem egy régi-régi iskola felé megyen,
míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,
a régi csaholás zengedez a csaholáson át,
s a régi csapat üget, levegőben a lába,
a levegőben lebegő régi iskolába,
s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék
vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég
még arasznyira dobogott szívünk a földtől,
s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;
csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,
a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak
az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,
majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;
itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,
ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,
rám száz gond, ezernyi dolog vár még,
ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,
délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:
átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!

 

 

 

Tücsök citerázik

Tücsök citerázik az ablakom alatt,
hangversenyterem a nyári éjszaka,
hunyorognak a villanykörte-csillagok,
hibátlan a hangulat, amit ez az egyszál
tücsök-nóta teremtett a zűrzavarból,
hibátlan a világ; jó lenne sokáig élni,
sok ilyen égig érő nyári estét elrakni
a szívbe, csillagfényt lesni vakulásig,
hegyről lezúduló hársfaillatot tüdőbe
szívni fulladásig, elmém ketrecajtóját
kinyitni: hadd suhanjon be egy kis végtelenség,
amelyre, hálistennek, nincs magyarázat,
csak sejthető vagy inkább élhető,
mint most a tücsökcitera bűvöletében;
jó lenne, ha nem lehet sokáig, de
legalább mindig így élni, bőrrel
érintni a nyári éjszakát s nem a súlyát,
szárnyát érezni hátamon a felfoghatatlan
űrnek, csillagok hánytató magányát
szelíden összegyűjteni egy tücsök fölé
fénynek, s minden szív egy-egy otthonos
bolygó lenne saját csillagrendszerekkel,
hiszen van elég hely, csak nem tudunk róla;
jó lenne élni, ha kurtán is és akárhogy –
tudják ezt a halottak, akik kimaradtak
minden nyári estéből, fülük süket a
zenére, szemük vak a csillagokra,
fülük sincs, szemük sincs, tüdejük sincs,
csak én látom őket szorongva, míg minden
porcikámmal kapaszkodok e világba, s már
bennem zeng a tücsök, árnyakat űzve!

 

 

 

Kiürült fürdőhely

Kiürült fürdőhely a tó partján. Mintha ásítana,
a szelíd kis utcákba lustán süt be a reggeli nap,
sápadtan ragyognak a fák, mint égve felejtett
asztali lámpák, számból cigarettafüstös lehellet
száll feléjük, apró sóhaj, ahogy ballagok tejért a boltba,
mintha még álmodnék, s az egész csak álmomban volna,
oly valószerűtlen, ahogy az egyik üres utca a másik üresbe
fut, s az ablakbuborékos házaknak is levegőből a teste,
a kerítések alján luk, a kutyák eltűnt kócos pofája,
mintha még rémlenék benne, a semmit harapdálva,
hogy megborzongok; a didergés, a hűvös huzat kifut a tóra,
magányos zöld ablaküveg, bekeretezett ég – nem fér a szóba,
csak érzem s nem észlelem, csak nézem s nem igazán látom,
hogy a fény megcsillan egy üvegszilánkon, álló sirályon,
két napszak között, két évszak és még két mi között
áll a sirály a levegőben, mint kopott zubbonyra kitűzött
érem, s ragyog; talán nincs is ott, talán csak ámuló szememre
dobál fényt, képet, álmot kifogyhatatlanul az óriás medence,
hisz tegnap még az édes víz barna nőket tapogatott, puha
marokba mellet ejtett, comb közé nyúlkált, tüzelt a fürdőruha,
térdhajlatba halat siklatott, mint egy vakációzó kisdiák,
s szőrös férfitérd fölött szamárfüllel billegtetett csúfondáros iát;
majd elnyelte mind-mind, tátott szájjal elnyelte a nyarat,
a homokban papucsnyom, megszakad, a semmi felé halad,
a bokron fennakadt törülköző fehér zászlóként lobog,
karcsú suhanások, vitorlások kék temetője a távoli dokk,
vert sereg a fű, csatatér a strand, pedig még nem is volt csata,
csak egy hajókürt bőg a párában fulladozva: tra-trá, tra-ra,
közönyösen zengik a régi hírt körben a megvénült hegyek,
hogy jön, hogy valahol messze elindult már az idegen sereg,
túszokat szed útközben, zászlót cserél: színeződik a lomb;
az üdülőben felcsuklik ijedtében az ebédre hívó kolomp,
pedig még semmi, az álló sirály is lágyan tovalebeg,
még semmi, csak a szél fú szívemen s a kiürült fürdőhely felett.

 

 

 

Mintha átvágnánk tahitin

Hegy szelíd ölében lakom,
s ahogy kikönyöklök az ablakon
vagy munka közben kinézek,
bár józanságra int az ablak-négyzet,
ringok, mintha nagy hajó
fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó,
vagy éppen zöld nyár tombol odakinn,
mintha átvágnánk Tahitin,
s szemben a drótkerítés hajókorlát,
s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát;
lustán engedem magam s élvezem, miként
játszik velem a régi kamaszkori kép,
hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú,
a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou,
ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot,
az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott.
Nem is tudom, miért mondom el,
nem tartozunk egymásnak semmivel,
ő sosem gondolt rám, én pedig
nem törődtem vele évekig,
felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott,
most már tudom, magától is nő a csont,
de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam,
nagyon-nagyon elszánt voltam,
tömtem a fejemet, mint más a zsebét,
nem is jutott mindennap ebéd,
kerestem életem égi mását,
és még sok hasonló szamárság
volt, ami most a fülembe iázik,
s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig.
Előjövök hát, az a régi bokor még reszket,
mint akit a bújócskában felfedeztek,
fölényes képet vágok, bár szorongva érzem,
hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen
követ a megtéveszthetetlen tekintet,
s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget,
forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni,
megégeti számat, miatta kezdem kerülni
a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak,
pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak,
csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni,
minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni,
összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe
pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben.
Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne,
senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne
se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla,
hogy ki milyen rombolást csinál magába,
sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött
távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött,
kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek,
pedig azért most már egész jól fizetnek,
lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát,
ahogy makacsul összeszorítja a száját,
ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat,
s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat,
és ha baj van, nem segít és nem féli az istent –
Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet!

 

 

 

Hagymaillat, por, beethoven-szimfónia

Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
Kosztolányit épp most preparálják,
talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.

 

 

 

Október, lomtalanítási hónap

A bokrok csontváza mögött a padok
immár üresek a Margitszigeten,
pedig mennyi tarka szoknya gyűrődött össze!
Hol vannak, s hol van a nyári szerelem!
Hol van a nyár? A Dunán dél felé vitorlázott.
Most köd-ökör nyalja bőgve ezüstre a korlátot.
Piros levelek a járdán, az úttesten,
fényvisszaverő kabátban az utcaseprő belekotor,
majd otthagyja, nagyobb szenzáció ígérkezik,
mint az ősz: a kapualjakban gyűl az ócska bútor,
repedt váza, zömök jégszekrény, tört vasalópad;
kezdődik, végig az utcákon, a lomtalanítási hónap!
Oly szemérmetlenül okádják ki a kapuk,
ami kedves volt, de most kopott, régi,
s oly hidegvérrel harsog a gondolat:
minden megunt kacatot újra kell cserélni,
s szégyen nélkül, nyilvánosan, hogy tűnődni késztet
s cselekedni; elkap a közös láz, az utcai, a lenézett!
Mit tudnék kidobni, keményen, szigorúan?
Más kacatom-vagyonom alig van,
mint ami leülepedett a sejtekben, s mint egy
bőrzsákban, negyven éve hurcolom magamban.
Ki vele hát a nagy kollektív szemétgödörbe:
a mindent megemésztő áldott anyaföldbe!
Ki a törött rugójú gyávasággal, a feslett
huzatú megalkuvással, a lukas félelemmel;
szemétre végre a lejárt garanciájú álmokkal,
a kiégett képernyőjű jövővel, a rövidzárlatos végtelennel;
a zárdaszűz erkölccsel, mely még férfi-szervem is tagadja,
szülne nyakunkra szörny csecsemőt, kinek se anyja, se apja!
És kifele e dühvel is, mely agyamat elönti,
s szekérbe fogja ravaszul annak, ami ellen támad,
mely úgy akar élni, mint az öreg kurva, hogy beszéltet magáról,
s úgy mozogni, hogy maga ellen hangolja minden porcikámat;
ó, szerelem, édes, ki lobogtál az üres padokon a Szigeten,
válts meg ketrecemből s ölelkezz, ha jön a tél, a szívemen!

 

 

 

Hipnotizáló hóesés

Hipnotizáló hóesés vonja a szememet,
november eleji ajándék ez itt Budán,
kering, kavarog, örvénylik lefele,
körültáncolja a komor kéményeket,
a csontos fákat, a pislogó közlekedési
lámpákat, a villanyoszlopok felkiáltó-
jeleit, úgy muzsikál, hogy hozzá képzeljük
a zenét s már pörög, táncol minden
az utcán, a téren, ami egy kicsit is kiáll
a földből, fehér szoknyát terít
a háztetőkre, eltakarja a sebhelyet
a hegyen, amit még a kopasz zsoldos ütött;
már éppen azon tűnődtem, mi tudna
jobb kedvre deríteni, mikor jött ez a
hóesés, s mint a gyerek, orromat
nyomtam az ablaküveghez, majd
megbűvölten öltöztem s beálltam
a táncba, a soron kívüli s ingyenes
mulatságba, bizsergő örömmel,
végül fölnéztem, mert előbb-utóbb
mindnyájan fölnézünk, s szálltam
felfele, úgy, hogy nem moccantam,
a hatalmas örvény huzatában
repültünk már mind, titkos űrhajósok,
bár el sem mozdultunk a Kolosy
térről, se szárnyunk, se űrhajónk,
csak ez a hipnotizáló hóesés,
csak ez a november eleji ajándék,
csak egy pici változás, csak hogy
valami nem úgy történt, ahogy elnyűtt
s engedelmes idegeinkbe bele lett sulykolva!

 

 

 

Egy kölyökkutya halálára

Elsirattak, gyerek-gazdád egész éjjel
magánkívül hányt a szomorú hírtől,
ő talált-nevelt, babusgatott, a szeretet szinte
látható pórázként feszült köztetek tejszagból,
mosolyból, cirógatásból sodorva, gyönyörűn
igazolva, hogy nincs más kötelék ezen a földön.
Most elsiratlak én is, mert mit tudja, hogy
mit ütött el az ostoba teherautó, a tömpe
orrú halál, mert sírnivaló, ha végiggondoljuk.
Nyolc hónapos tested már kirajzolta a
leendő szép kutyát, bár még kamaszosan
összeakadt hosszúra nőtt lábad; hangod
mélyült, egy-egy ugatás már igazán öblösre
sikerült, felfigyeltek rá az öreg csahosok.
Az első tavaszt szívtad magadba, csodálatos
orrsövényed megtelt édes olvadó földszaggal,
fűzfahéj-ízű szelekkel, hörcsög-tanyák kábító
bűzével, vizelet és ürülék acetonos párájával,
megrágcsált fű kesernyés gőzével, tobzódtál
és remegtél az illat-árban, hasalva, kúszva,
hanyattvetődve; majd áthemperegtél a nyárba,
kihevült nyelvvel párologva, tócsát lefetyelve,
visítva síró, megugró nyúlon edzve izmodat,
porcelánfoggal kapva légy után, herregve
és morogva és elaludva a napon, mint a csecsemők;
de éjjel már szűkölve nézted a csillagokat
s megnyúlva feszült torkod farkasvonításra,
mikor feljött a hold; mert készen voltál,
pompás tanítvány, befejeződött nevelésed,
mikor eltűntél. Micsoda esztelen pazarlás! Mintha
lelkünk kapna léket, melytől végül elsüllyedünk;
a világban megint lett egy kölyökkutyányi lyuk.

 

 

 

Egy kisfiú mondja II.

Képzeljük el, hogy víz az ég,
s ahol mi élünk: vízfenék,
nagy boton lóg egy nagy horog,
valakit közülünk kifog.
Föntebb, hol vannak a felhők,
kihalász egy-egy repülőt.
Vigyázz, hogy ne tátsd ki a szád,
mert, jaj, a bőrödből kiránt!

 

 

 

Idegenül nézek

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon,
hogy már szinte félek; recseg-ropog,
mi negyven éve összetart, a szakadozott
háló, melyben áramként kering a fájdalom;
szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom,
csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez,
tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek,
s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton;
talán a régi reflex, a kamaszkori rémült
futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva
ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna –
de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült,
már biztosabban állok s férfiként a földön,
semhogy elveszejtő emlékektől féljek,
tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek,
s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.

 

 

 

Túlélem naponta

Töröm, fejtem, felnyitom magamat,
képzeletben, persze, mint egy bányát,
csont, ín, hús nem törik, nem szakad,
ilyenért az embert ma már bezárnák;
vagyis kívülről ép vagyok és így a jó,
mert nem látszik, hogy milyen lustán szállok:
önmagamban vájt szakadék szélén állok
egyensúlyozva, pöccintésre váró zuhanó;
s közben azért eszem, iszom, mint a többi boldog
vagy boldogtalan, együtt vagyunk jóban, rosszban,
csak én a meghalást kicsit előbbre hoztam,
s addig is túlélem naponta, míg végleg elhullok.

 

 

 

Egy kis rögtönzés

E kora télbe a tavasz beszökött a déli széllel,
hohó, micsoda zavart okozott, zsebtükröt villogtatott
a mohos szemöldökű ablakokba, a jeges út
mormoló fogcsikorgásába rigótrillát fütyült,
kiluggatta a komor fák bakter-bundáját,
bohócot csinált a cári kucsmát viselő hirdetőoszlopból,
mely szépen maga alá vizelt, fölgyújtva
a vacogó kutyák érdeklődését, a villamosok
összevissza csöngettek, valahonnan egy madárraj villantott
hasat a behavazott piac fölött, sarkig tárta
a kocsmaajtót s vastag csíkban húzta át a
rumszagot, a savanyú fröccsszagot, a keserű bagószagot
az osztályon felüli étterembe, mely egyből esett vagy
négy kategóriát, a templomtornyon ércesen kukorékolt,
a márvány pártházba behuhogott, a bankfiók
rácsát rázta vadul, mikor elkomorult az ég,
erősítés érkezett Északról, nagy hómancsokkal üldözték,
bekerítették, elkapták, felmorzsolták, mire végre rend lett.

 

 

 

Levéltöredék Áprily Lajosnak

Ó, költő, ki a fenyvesek ózon,
tiszta lehét
fújtad a versbe, nézd, hogyan él e
városi nép!
Tízemeletnyi betonszörnyek közt
télen a füst,
nyáron a por kavarog, s mi a lépcsőn csillan,
az nem ezüst
és nem arany, idejárnak a részegek
és a kutyák,
s mint e levélben, daktilusokba bokázva
ugranak át
tócsát és egyebet belefásult s megtört
helybeliek,
lassan a lépcsőház szuahéli
harcterület.
Bent a lakásban a békés csendet
s otthoni zajt
szétveri durván, vartyog a vécé
s gépi ricsaj,
fent és lent kiürítik a lelket sértő
hang-szemetet,
téboly rázza a szűkös légköb-
métereket!
Van, ki viszont tesz, és aki retteg,
s van, ki magát
mint a batyut veti ki felüvöltve az
ablakon át.
Eljön az éj, aki tud, s aki máma
élve maradt,
mély alvásra gubózik a vékony
paplan alatt;
álom nélküli önkívületben
fel se riad:
vadliba gágog a vízvezetékben,
róka ugat.

 

 

 

Csöndes halál kering a falban

Csöndes halál kering a falban –
vacogva eszmélek rá, de aztán legyűröm
a félelmet és kíváncsian, sőt játszadozva
tűnődöm az igazán mellékes lehetőségen,
hiszen egyáltalán nem azért vezették be
az áramot a házba, hanem, hogy világítson,
fűtsön stb., értem én, és fizetem is
pontosan a villanyszámlát, hogy ki ne
kapcsolják. Beteges lenne e képzelgés?
Nem hiszem, eddig még egyszer sem nyúltam
a konnektorba, nagyon is rettegek tőle!
Hát akkor mi ez a gyomrom mélyéről
induló nyüszítés, amely nem ér a számig,
de én jól hallom, berezonál tőle minden
sejtem; mi ez az elfehéredő iszonyodás,
a hangtalan detonáció, mely őrjítően
tágul; mi ez a vesémet zsibbasztó,
szívverésem felpörgető, tüdőmből izzó
rongycsomót csináló émelygés; mi ez a
lefokozó öntudatlanság, szerveim makogó
menekülése, elfelejtett sztyeppékről
idehangzó lábdobogás, hogy beszakad
az értelem vékony hártyája, csak a
világból kifutó csorda szörnyű ritmusa
marad; mi az, ami mégis életben tart,
s elmém épen, s hogyan győztem, ha győztem?

 

 

 

Nem ismernél rá a Nagyvárad térre

Öregem! – mondta valaki búcsúzóul, sietve nézve
órájára. – Nem ismernél rá a Nagyvárad térre!
S otthagyott e kijelentéssel, mely nem illett az előbb
abbamaradt csevegéshez, újat kezdeni meg nem volt időnk,
ahogy az már lenni szokott, s ami ellen negyven fölött már nem tesz
az ember semmit: felület súrlódik futólag a felülethez.
Vagyis intettem, kalapom nem lévén, s nem válaszoltam,
a délutáni világvárosi forgalomban sodródtam szótlan,
mint rutinos úszó, könnyedén, hiszen huszonöt éve már,
hogy itt élek, s nekem is kormos tűzfal a vakablak-láthatár,
s akár a hold, dereng sápadtan a kivilágított utcai óra.
Ráeszméltem hirtelen, hogy nem jártam arra évek óta,
s meglepődtem, de hát ez végül is nem olyan lehetetlen
egy ekkora városban, s a babiloni méretű embertömegben,
és leomló tornyok pora szálldos: az eltűnt évek – s hasonló
látomások gomolyogtak fejemben, pedig sokkal egyszerűbbről van szó:
arrafelé laktam, régen, fiatalon egy albérleti szobában,
s most eltűnt a régi tér is az alaktalan idő nyomában.
Elszomorodtam, de csak úgy, mint gyufáról keserű kis füst lebben,
tudom jól, hogy nem szabad visszamenni, csak képzeletben,
és hogy nem is lehet s nem érdemes semmi trükköt kiötölni,
nem élhet bennem két tér, a mostani s a húsz évvel ezelőtti,
bár én az is vagyok, ki voltam, a tér is az – nincs közünk
egymáshoz, mindnyájan külön-külön változunk s építkezünk.
Így hát anélkül megyek tovább, hogy megnézném, csapdákat,
szakadékot okosan kikerülök, útjaink örökre elváltak,
más idők folytatódnak, végződnek, kezdődnek egy nyomban
s egyszerre s egymást átjárva, mint egy épülő-omló Babilonban;
szívemben vidáman az a fiatal költő kalapot-zászlót lenget,
hogy el ne veszejtsem magam, s e zűrzavarban el ne tévedjek!

 

 

 

Néhány boldog perc a téli kertben

Félrehajtott fejjel néz rám a kutya,
félrehajtott fejjel visszanézek,
sapka-sál-bunda-óriás a szőr-batyura,
s egyszerre röhögjük el magunkat, mindig készek
vagyunk a vidámságra, habzik ropogva a hó,
ahogy forgunk, topogunk, két kerge,
érdeklődéssel figyel egy felfújt tollú rigó,
s fitymálva nagyorrú varjú léptet át a szomszéd kertbe.
Majd lihegve nyári kalapra való fátylat
fújunk, orrunkon csöpögősre olvad a pára.
Most aki lát, egy pillanatra olyannak láthat,
amint éppen nem gondolok a halálra.

 

 

 

Gúnyosan, majd szelíden

Gúnyosan, majd szelíden, majd résztvevő
képet vágva,
mert hiszen részt veszek, mint fényben
a lámpa,
majd fölényesen, sőt gőgösen, mint kinek fontos
titka van,
majd alázatosan, mert fontos titkot hordunk
mindannyian,
majd dühödten, fölrobbanó aggyal, a semmit
kívánva-elérve,
majd lágyan, elomlón fülelve az elomló
hullámverésre,
majd fontoskodva, szigorúan, telefonkagylót
lecsapva,
konokul megfeszített szájjal, állkapcsom is
mint a csapda,
majd követelőzve, toporzékolva, mint a gyermek,
hiszen jár még,
amit nem kaptam meg, a feltétlen szeretettel nyújtott
ajándék,
majd könnyesen, majd megbántva, majd fanyarul
beletörődve,
másokat s magamat heccelve, kifestvén magunkat
tavaszi zöldre,
majd szemérmesen, enyhén el is pirulva,
s félszegen,
majd szesztől szivárványosan, fecsegő, vidám
részegen.
majd izzó erekkel, kiszáradt szájpadlással,
a másik testet elérve,
mellet, ölet érintve áramütötte ujjal,
elevenen elégve,
majd szomorúan, majd homályosan, egymást végleg
elengedve,
mert egyszerre múlunk el – üres szemmel nézek
az üres szembe.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]