Az összemorzsolt diólevél

Felnyúlok a fára egy levélért,
az előbb még persze, ezen nincs vita,
de a benzingőzön s félmúlton átüt
az összemorzsolt diólevél illata,
élem s képzelem szinte már egyszerre,
ez a kettősség úgyis összemosódik,
ha majd rólam s a diólevélről
már csak a közönyös papír tudósít,
és szín és íz és illat szépen
megszökik az egyszer volt szívdobogással,
minden mozdulatom kereszteződik
a mindig jelen lévő elmúlással,
így ez is, hogy felnyúlok egy levélért,
bár e mozdulat önfeledten tiszta,
s derűs egyensúlyként a fanyar illat
a gyerekkorból hoz valamit vissza,
hajnalnyi hitet, álompárás kertet,
darab eget bent, mely még karcolatlan,
hogy jó a világ, s élni gyönyörű benne,
s míg élek, vagyok halhatatlan!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]