Az összemorzsolt diólevél

Felnyúlok a fára egy levélért, az előbb még persze, ezen nincs vita, de a benzingőzön s félmúlton átüt az összemorzsolt diólevél illata, élem s képzelem szinte már egyszerre, ez a kettősség úgyis összemosódik, ha majd rólam s a diólevélről már csak a közönyös papír tudósít, és szín és íz és illat szépen megszökik az egyszer volt szívdobogással, minden mozdulatom kereszteződik a mindig jelen lévő elmúlással, így ez is, hogy felnyúlok egy levélért, bár e mozdulat önfeledten tiszta, s derűs egyensúlyként a fanyar illat a gyerekkorból hoz valamit vissza, hajnalnyi hitet, álompárás kertet, darab eget bent, mely még karcolatlan, hogy jó a világ, s élni gyönyörű benne, s míg élek, vagyok halhatatlan!