Pár szó a virágzó mandulafáról

Haboztam egy percig: megírjam, ne írjam, ablakom alatt a virágzó kis fát, nem csak arról van szó, hogy elcsépelt a téma, hanem, hogy kifecsegni valaki titkát, még ha fa is, mert különben olyan, egészen olyan így, virágba borulva, mint egy fiatal lány, sovány, csontos kissé, vagyis még kölyök, de már elpirulva kap lecsúszó ruhája után, s hogy el nem érte, arcpirítóan áll meg, olyan pózba, mint ki már tudja vagy épp most tanulta, hogy lángot lövellő férfivágy okozója; nekem vetkőzik így e kis fa, s ez végül, akármit is gondolunk, a kettőnk ügye, a képzelgés s a virágzó fa, így okoskodom, míg ketten vagyunk, addig lesz üde, s míg derűsen körmölgetek, kijózanító bizonyosság kattog az agyamban, hogy hiszen verset írok, vagyis kifecsegem az egészet, s hajlok rá, hogy abbahagyjam, s: vedd fel a ruhádat, ne virágozz, szólnék, de rájövök, hogy ez mekkora ostobaság, s boldogan dobok le én is minden nyűgöt, s áhítatosan utánozom az öntudatlan fát, szemérmetlenül és szépen, már így képzelem, és bátran és hírre se vágyva s nem magyarázkodva, de makacsul és más célt nem ismerve diadalmasan belevirágzik minden tavaszba, s nem kér védelmet s nem kér biztatást, még helyeslést se kér, csak elkiabálja minden titkát s nem fél se fagytól, se széltől, habár a gyanakvó világ a ruhája – rajta, fa, biztatom, tegyél szabaddá, titkom elmondom és védelmet se kérek, hogy is kérhetnék, alázatban legyek az első, s virágzásban, ameddig csak élek!