Miből lett ez a vers?

Azt már tudom, hogyan kezdődött: autóbusz húzott el rettenetes erővel a járda mellett, pár arasznyira tőlem, megakadt lábbal léptem a hirtelen támadt légüres térben, szívverésem fel- pörgött, biztos el is sápadtam, ám ez még mind automatikus volt, vegetatív, az alján ott émelygett az öntudatlan, bár elkésett, öngyilkos vágy, s rögtön utána a halálfélelem, amit már tudatosan, lassuló szívveréssel s részegséghez hasonlító émelygéssel dolgoztam fel, vagyis enyhítettem a fokozással: haldokoltak a kertek, kifordult lószemek csüngtek a fákon, az ottfelejtett almák, a havas garázstetők arcából kifutott a vér, minden lépésem az utolsó lehet, melyik lesz vajon: a bal vagy a jobb – játszottam már, s ettől újra elszorult a szívem, mint az eltévedt sarkutazónak, habár különben élénk volt a forgalom a szelíden lejtő Szépvölgyi úton, lehetetlen volt nem észrevennem, a hegyről a betonút még a nyárból kanyargott alá fénylő szalagként, ezt mindig megcsodálom, mindegy, hogy milyen évszak van, vidámat pukkanó kiránduló autók zötyögtek fel a levegőben ringó étteremhez, a nemrég felújított kápolna morcosan szemébe húzta rézsisakját, a gazdája helyett – oszlott a halálfélelem, sőt kicsit nevetségessé vált, s míg az újságosbódé előtt álltam, nagyon elpirultam volna, ha valaki belémlát, futólag gondoltam ezt s zavaromban beleolvastam a vasárnapi újságokba, majd a másik oldalon megindultam visszafelé a hegyeket bámulva, mikor dögszag csapott meg a kiásott gázvezetékből, s fel- lazult minden bennem, mintha libigógán ülnék, s zavaros kép kínlódott agyamban: a deszka másik végét egy óriási ujj nyomkodja szórakozottan, s már hiába kerestem vigasztaló vagy feloldozó látványt, most már azok lettek nevetségesek, a komoly pofával napfürdőző kutyák, a homlokba húzott sisakú kápolna, a levegőben lebegő étterem – a légüres tér lett a valódi, hogy csuromvíz a hátam, ami hihetetlen volt és felfoghatatlan messze, most hihető és közel, hogy kemény s moccanatlan lettem belül, mint a kő, s fosszilis lenyomat lett a gyerekkor, s az előbbi perc, s mint aki pénzt hagy el, vált semmivé kínosan a negyven év, a megismert világ, az évszakok, az almafák, a vizek, melyekben fürödtem, a húsok, miket megettem, az italok, melyektől vidám lettem, s a nők, a könnyesek, a nevetősek, a combok közt eltelt édes órák, hogy majdnem sírtam, s ettől magamhoz tértem, de már komolyan megrendülve cipeltem a fájdalmas terhet, fegyelmezetten s ép ésszel, könnyülést nem keresve, papír elé ültem s mindent pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot!