Könnyes dal

N. L. is a mennybe ment, várja ott a regiment, várja bujdosó csapat, mely e földtől elszakadt. Várja már a magyar ég valamennyi költőjét – az is, aki nem akart elmenni, már odatart. Bánat bánatot tetéz: miért e nagy röptetés, a szív miért szökik oly vadul, mint aki fogoly? A szív, a szív, a gyönyörű! Miért roppan, aki hű, s robban, bár égni hiún akart, mint uránium? Minden álom és mese, egyszer volt… itt van, nesze, már lefogták szép szemét, hajtják, törik könyökét. Káromkodnék s csak sírok, s mint bolond, verset írok, s futkosok a padláson, lent hallják kopogásom? – Mert nem föl, nem az égbe, igyekszik le a mélybe mindenki, kit anya szül, s csont a földdel elvegyül. Nyáron fű és télen hó lesz az örök takaró – Napjaink letört szárnya: suhint nagyot hiánya.