Köd

Köd dúródik a hegyről le, mintha rongyszőnyeget szőne, savanyú köd, olyan daróc- illatú, mint elázott kóc. Fuldoklik benne a lámpás, csetlik-botlik, ami csámpás, vályogházban nyomorognak, ottfelejtett szülők fogynak. Iszonyodó kutya köhög, elnyeli, mint folyó, a köd, elnyel, mint a folyó falut, ahová nincs bekötőút. Mint szemhéj mögött szemgolyó, ide-oda rándul a Hold, hiába, hogy emberjárta, innen halott-leány-párta. Terjed a köd, árad a köd, szív mögött és homlok mögött, naftalinos kendőbe köt mosolyt, zsivajt és örömöt. Hitet, reményt, életerőt poshadt szájban forgat előbb, s fonnyadt, romlott, amit kiköp, s amit megcsócsált ez a köd. Hülyék húgyillatú álma, rabok rothadt szalmazsákja, betonra kent kutya-ábra, röhögve tűnő stoplámpa. Napjaim zárka-homálya, halott nyitva maradt szája, patakba felúszott bálna, agydaganat véres zárja. Megszáll mindent észrevétlen, légi desszant a sötétben, jó neki a fű és bokor, gyorsan lövészárkot kotor. Megörül az autóroncsnak, kinevezi parancsnoknak, s mivel félmunkát nem végez, díjaz, fenyít és kivégez. Fiókot nyit agyvelőkben, fűt-fát ígér felelőtlen, léggömböt fúj: füle, szeme mintha hall’na s tekintene. Strandfürdőkön kályhát árul, friss tojásba belezápul, tejbe, borba vizet kever, sarkon kani kutyát teker. Gerjed, nyálzik, megtapogat, hamis fogsorral csókot ad, kazalnyi melleket buggyant, felhőszakadásnyit huggyant. Mélán benéz az ablakon, nem is tudom már, hol lakom, házamban-e vagy a ködben? S én vagyok így, vagy már többen?