A Crna Gora-i harmonikás

Egy délután, egy őszi délután agonizált a fény szobám falán, ahogy álmosan lehunytam szemem, csont-homály ütött át minden színen, íme, a nyár, hisz átvilágított röntgenképe mutatja, már halott! Így játszottam, s lent, mint a halk sírás: nyúzta hangszerét egy harmonikás. Döcögve, meg-megállva az üres teraszon, nem volt valami ügyes, de hite és türelme volt elég, elkezdte tízszer is az elejét, meg-megugratva a féldallamot, míg eltalálta az ötnyolcadot, körben a hegyek, késve, szinkópás térbe ölelték a harmonikást. Én is megcsúszva hang s visszhang között, figyeltem a rést, ami létrejött, füleltem a kisiklott ütemet, mint két szívverés közt a szünetet, mint hogyha nyílna is valahová, s kapkodó szívem hogy torlaszolná, s mintha e semmibe-ajtónyílás iszonyát húzná a harmonikás! Idegenben idegen dallamot – meg-megborzongtam, ahogy megcsapott: meg is halhatnék, s itt még a nevem se tudnák kimondani rendesen, hogy ki voltam; s mit tudok róluk én, hogy amit lent húz: iszony vagy remény, a dal még az, de nem valaki más, ugyanaz-e még a harmonikás? S amit én húzok, testem a hangszer, abban mi keveredik és mivel, tán gyávaság is, mert nem hősködő, lapít a szív, gyomor és a tüdő, nem hazudik már mennybéli vonót, jó régimódi dal is, bár kopott, s ráhangolódik új félsz, új sírás, amit húz-nyúz lent a harmonikás!