Levél a nyárról

„Zümmög a nyár!” – noha négy kifeszített drót muzsikál csak, ráhagyjuk a gyerekre nevetve, hadd legyen úgy, ám elmélázva ezen fülelünk mind sörhabos orral két kortyintás közt: a szívünk, a szívünk muzsikálgat! Kék égben repülő, helikopter húzza a csíkot, szúnyog, lepke, bogár idelent őket figurázza, kattog, verdes a sok kicsi csukló, szárny s a fedőhéj, mind utazik, mind zúg a világban, mármint a kertben – lám, mi nem sietünk, utazó sem volt soha lustább nálunk: fordul a Föld, suhanunk millió kilométert! Hm, hm, persze, gyalog, vagyis úgy, hogy elheverészünk itt-ott, széken vagy gumiágyon, kurta gatyában, kölcsönházban ugyan, de otthonosan nyaralunk itt. Nyárfák zöld alagútja az utca, föl-le csoszognak szép nők; kisgyerekek csupasz lepke-popója világít; s nagymama-korban levők kifehéredett halszínű bőrrel; s csontos agár férfi, avagy éppen nagy pocakos megy, csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan, vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre szánk, de legyőzi a hitvesi intés: nézz a tükörbe! s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni! Fürge barátokkal s rokonokkal telve a kis ház, (mert mit ér ez a ház, ez a nyár s az élet anélkül?) fő az ebéd, odagyúl, szimatol mind, rottyan a bogrács, ennyi szakácsot, ennyi szakértőt még sose láttunk, mégis kész az ebéd, ehető, sőt konyhaművészet! Dicsérjük szaporán, mosolyogva a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk, és kipirult arccal nézzük, hogy Nap megy az égen, kártya, beszéd, sörözés, dominó, sakk – várjuk az estét, nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen: vágy s lehetőség, nyár meg a tél közt boldog egyensúly, s fenn a magasban! bár a kötél csak pár milliméter távra a földtől, úgy hadonászunk, verdes a szárnyunk, mintha repülnénk – így jön az este, a fák tetejéről elfut a fény, a gyufát mind lázban tartjuk a gallyhoz, ímhol a csillag, van igazodni mihez a szívünknek, nézzük hallgatagon, körülülve a lángot, a szikrát, s bíborból a homály, a palástként ránk terülő éj.