Ásatag ének

Egyre hátrább, újabb s újabb   bozótba, a negyven év homályába   húzódva, kikerülve s félve minden   véglegest – Régi költők ritmusában   jön az est. Van asztalom s asztalomon   vacsora, cigaretta, kávé, boros   csutora – Víg barátok fújnak harsány   trararát, s billeg velünk a földszintes   Ararát. Nem ráng a szív, s nem zihál már   a tüdő, elámulva ízlelgetem:   van idő! Görcs oldódik, lazulgat már   az ideg, mosolyomban nem vicsorog   szelindek. Nézem vígan a leomlott   kolostort, emelek rá teli pohár   vörösbort, éljen, amért meghalt végre   a nyomor, s éljen a szépen kijátszott   kölyökkor! Éljenek, kik odavesztek,   s akik nem; bár az is sok, ha csak magam   tekintem: nagy vereség s milyen kicsi   győzelem! Élek, vagyis nagy merészen   képzelem! Mi dolgom és mi közöm van,   ami el- s csúful kimúlt, ragad, mint a   karamell; nem öltök fel rég elporlott   alakot, múmiáknak nem köszönök   jó napot! Ami hátra van, enyém az   a kevés, s ha megosztom, csak úgy, mint a   szívverést, s ha kiváltam, mert magából   kilökött, visszahullok forrón, mint a   lávarög.