A Szépvölgyi úti hársfák

A Szépvölgyi úti hársfák illata mínusz húsz fokra lehűtve csak képzelhető mézarany illat-glória, hát képzelem és képzelem (nincs ebben semmi lírai, korty szabadság, nem kell kérni, és nem lehet megtiltani), s ha már képzelek, vakmerőn hozzáképzelem magamat: ha majd nem leszek, a hársfák mézillatából mi marad? És mi marad meg belőlem – sál és sapka közt piros orr –, amint fázósan baktatok, s bennem baktat a hársfasor; így bújkálunk, mi elől is, halandóban a halandó, ravaszkodásunk s nem hitünk, együgyűnek is mondható. Erős fény és még erősebb sötétség közt a félhomály – arcul csap medve-lehellet, szíven lő megfagyott sirály, égnek álló drótlábakkal veréb- s rigóhad menetel a közönyös isten-arcon, lesz rajta apró himlőhely – elsiratjuk őket halkan; itt lent cipőt talpal a hó, siratásom, ballagásom érzelmesnek is mondható, pedig voltam… nos, megenyhül s emberibb lesz majd a meleg, a hársfák sejt-üzemében készülnek már a levelek, takarékoskodni kell az erővel, nincs több kívánság, találkozzunk tavasszal, én s a Szépvölgyi úti hársfák!