Az üres papír elégiája
Ha szembetalálkoznék végre magammal, |
mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben |
Újvidéken, fejemnél lámpát tartó angyal, |
s mint a vízben, a lépcső ellebeg zölden, |
s hunyorogtam zavartan és szégyellősen, |
vértelen, fehér pincérkabát arccal – |
mégis, ha találkoznék végre magammal, |
ha másképp nem, az üres papíron, |
papírszívem papírhangon kakukkol, |
messze tőlem a vers, mégis leírom, |
mert míg írom, mintha megcsapna az ózon, |
majd az ócska ligeti fénykép-repülőgép |
elvásott ablakából fanyarul kihúzódom; |
és verettem és futottam és nőtől nőig |
vedlettem a bőröm, ahogy az meg van írva, |
de minden mozdulatom lelepleződik, |
ahogy ráhanyatlik az üres papírra – |
se ellebegő lépcső, se lámpát tartó angyal; |
mégis, ha találkoznék végre magammal, |
eddig mindig mással, mindig más szemében, |
s elmaszatolta a képet mindig a szemérem, |
bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó |
nem hagyja magát kimondani, pedig |
a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó |
ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, |
magányomban a magányom, mosolyban mosolyom, |
s a versben a versem rejtőzik kimondhatatlanul, |
életem mélyén az igazi életem lapul, |
villámlás-ajtórésben igazi alakom oson, |
és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom |
egyszer végre s véglegesen magammal, |
mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben, |
s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal, |
s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten. |
|
|