Az üres papír elégiája

Ha szembetalálkoznék végre magammal, mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben Újvidéken, fejemnél lámpát tartó angyal, s mint a vízben, a lépcső ellebeg zölden, s hunyorogtam zavartan és szégyellősen, vértelen, fehér pincérkabát arccal – mégis, ha találkoznék végre magammal, ha másképp nem, az üres papíron, papírszívem papírhangon kakukkol, messze tőlem a vers, mégis leírom, mert míg írom, mintha megcsapna az ózon, majd az ócska ligeti fénykép-repülőgép elvásott ablakából fanyarul kihúzódom; és verettem és futottam és nőtől nőig vedlettem a bőröm, ahogy az meg van írva, de minden mozdulatom lelepleződik, ahogy ráhanyatlik az üres papírra – se ellebegő lépcső, se lámpát tartó angyal; mégis, ha találkoznék végre magammal, eddig mindig mással, mindig más szemében, s elmaszatolta a képet mindig a szemérem, bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó nem hagyja magát kimondani, pedig a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, magányomban a magányom, mosolyban mosolyom, s a versben a versem rejtőzik kimondhatatlanul, életem mélyén az igazi életem lapul, villámlás-ajtórésben igazi alakom oson, és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom egyszer végre s véglegesen magammal, mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben, s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal, s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten.