Lassan húsz éve

Lassan húsz éve, hogy verset írok, bizony, húsz esztendő – mégis az üres lap előtt úgy izgulok, mint egy kezdő. Zúg a fülem, gyomrom szűkül, és tériszony émelyegtet, mint ki a tíz emeletről rácsot fogva letekinget. Véd a ritmus s egypár fortély, s boldog, aki mögé bújva szédül, szédeleg s repül is: elképzeli, mintha hullna. Lecsattanva, az asztalra könyökölve, nem nő szárnyam, figyelem a zuhanást s a kásás testet, mint egy tárgyat. Csupa seb vagyok és kék folt, az a csoda, hogy még élek! Hogy én vagyok én s ép eszem, gazdátlan nyáj, szét nem széled. S nem „túllépve”, mert nincs hova, s nem elbújva, mert nem lehet, nehéz szájjal szót keresve nézem a papiros eget.