Füzetkezdő vers
| Új füzetet kezdek – magam, |
| nem hivalkodva, de nem is |
|
| Mi fogy el előbb, a papír, |
| Vagy a kétség fúr nagy lukat: |
| mit tud s mit ér a dalom? |
|
| Kinek kell? S akinek kell, az |
| könnyebb lesz-e tőle, bár |
| csak úgy, mintha égre nézünk: |
|
| s egyetlen válaszom ma még: |
| törékeny, de szép mosoly! |
|
| Ki győz, mi győz, milyen talppal |
| Ma még öröm bujkál bennem: |
|
| S nem ami volt, s nem ami lesz, |
| s tetszik vagy nem: itt és most, |
| s mintha éltem függne tőle, |
|
|
Lassan húsz éve
| Lassan húsz éve, hogy verset |
| írok, bizony, húsz esztendő – |
| úgy izgulok, mint egy kezdő. |
|
| Zúg a fülem, gyomrom szűkül, |
|
| Véd a ritmus s egypár fortély, |
| szédül, szédeleg s repül is: |
| elképzeli, mintha hullna. |
|
| könyökölve, nem nő szárnyam, |
| kásás testet, mint egy tárgyat. |
|
| Csupa seb vagyok és kék folt, |
| az a csoda, hogy még élek! |
| Hogy én vagyok én s ép eszem, |
| gazdátlan nyáj, szét nem széled. |
|
| S nem „túllépve”, mert nincs hova, |
| s nem elbújva, mert nem lehet, |
| nehéz szájjal szót keresve |
|
|
Az üres papír elégiája
| Ha szembetalálkoznék végre magammal, |
| mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben |
| Újvidéken, fejemnél lámpát tartó angyal, |
| s mint a vízben, a lépcső ellebeg zölden, |
| s hunyorogtam zavartan és szégyellősen, |
| vértelen, fehér pincérkabát arccal – |
| mégis, ha találkoznék végre magammal, |
| ha másképp nem, az üres papíron, |
| papírszívem papírhangon kakukkol, |
| messze tőlem a vers, mégis leírom, |
| mert míg írom, mintha megcsapna az ózon, |
| majd az ócska ligeti fénykép-repülőgép |
| elvásott ablakából fanyarul kihúzódom; |
| és verettem és futottam és nőtől nőig |
| vedlettem a bőröm, ahogy az meg van írva, |
| de minden mozdulatom lelepleződik, |
| ahogy ráhanyatlik az üres papírra – |
| se ellebegő lépcső, se lámpát tartó angyal; |
| mégis, ha találkoznék végre magammal, |
| eddig mindig mással, mindig más szemében, |
| s elmaszatolta a képet mindig a szemérem, |
| bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó |
| nem hagyja magát kimondani, pedig |
| a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó |
| ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, |
| magányomban a magányom, mosolyban mosolyom, |
| s a versben a versem rejtőzik kimondhatatlanul, |
| életem mélyén az igazi életem lapul, |
| villámlás-ajtórésben igazi alakom oson, |
| és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom |
| egyszer végre s véglegesen magammal, |
| mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben, |
| s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal, |
| s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten. |
|
Regresszív
| Megjelenik-e szavamban, mint kirakós kép, |
| megjelenik-e a világ? Szakadozó gondolataimban |
| ott lüktet-e a zsákmány? Ha verset írok, vagyis |
| nyakig ülök a hideglelős izgalomban, legalább a |
| hideglelés ráutal, vagy az izgalom? Jelzem-e, |
| mintázom-e akarva vagy csak elszólva magam? |
| Ha hiszek benne? Ha kétkedek? Ha árnyékot vetek |
| rá? Ha árnyékot vet rám? Legalább az árnyék utal |
| valamire? S ha csak feltételezem? S ha csak feltételez? |
| Mikor meredünk egymásra, véresen, mint a nyílt törés? |
| Beleakad-e a kérdőjeleimbe, ezekbe az izgága kis |
| horgokba? Lebeg-e a feltételes mód szabadesésében, |
| felhömbölyödve, mint a gyomor? Eltaláltam-e |
| valamelyik szívdobbanásommal, az eszelős kopogtatásokkal |
| a falon? S az összevissza, már-már bolond-sok |
| fényképezéssel: szemhéjam mozgatásával vajon |
| lekaptam-e? S melyik az a kép? Vagy mellékesebb |
| helyen zsong fel: ha poharat forgatok, vagy |
| rózsa fölé hajolok, vagy nő fölé elsötétülő |
| aggyal? Vagy halálfélelmeimben bukkan fel, mint |
| homályos arc az ablakban? Vagy tarkón üt, mint |
| a nyulat? S az ütés a világ vagy a kéz a világ? |
| Vagy másolom-e legalább sejtjeimmel, s szaporítom |
| vagy pusztítom, bőröm alá gyűröm vagy homlokom |
| mögé? Vagy csak a végén derül ki minden? Mikor |
| már késő? Vagy már az elején kiderült minden? |
|
| De hát olyan érdekes ez a világ? |
|
|
Vázlat a harminckilencedik tavaszról
| Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról! |
| Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal – |
| írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar, |
| valami tüdőt tágító látomás kéne, vagy legalább |
| izgatott, mint a kamasz gumilabda ádámcsutkája, |
| vagy mint a szimatoló kutyaorr, maszturbáló orrsövény; |
| fent ködös agy az ég, ez még a téli bambaság, |
| nem vitás, hogy az én agyam is lehetne, mért |
| lenne különb? Élünk, meghalunk. Dehát valami mégis |
| történik velünk, velem, míg ballagok a semmibe. |
| Talán a villanásnyi szünet, amely megállít: fényfolt |
| vetül elém a falra, nyújtózik, mint egy meztelen lány, |
| fülzúgató káprázat, mintha elvágták volna a fékcsikorgást, |
| villamoscsörömpölést, vagyis a tavasz születése |
| ebből az ócska, poros, rovarirtó szagú tengerből. |
| Fűzfahéj íze a számban, herezacskómban hangyaboly, |
| íme, a pillanat, sejtjeim áldott üzemzavara, szünet |
| a zuhanásban, s jönnek mosolyomra a kitekert nyakú |
| madarak, a vízbefojtott macskák, a feltépett szájú |
| halak, sebzett hátsójukat mutatják a kiherélt |
| kutyák, sütkéreznek a vakok s a földben a fehér |
| halottak, bólogatnak a tavaly őszi lomb-Skandináviák, |
| kisiklott telek korcsolya-betűkkel teleróva: Isten |
| szemüvegére írt hieroglifák, nagyeres nyár anyaöl melege, |
| a férfit elbizonytalanító édes hőség, kócos folyó |
| fölött hajnali pára, kövér szerelemgyerek Nap – |
| és medve-képemet fordítom feléjük, mormogok, meg |
| dünnyögök érthetetlen örömömben s fohászkodom: |
| ó, gyere el jövőre is, tavasz! És találj itt engem is. |
|
A Szépvölgyi úti hársfák
| (nincs ebben semmi lírai, |
| korty szabadság, nem kell kérni, |
| és nem lehet megtiltani), |
|
| s ha már képzelek, vakmerőn |
| ha majd nem leszek, a hársfák |
|
| – sál és sapka közt piros orr –, |
| s bennem baktat a hársfasor; |
|
| így bújkálunk, mi elől is, |
| ravaszkodásunk s nem hitünk, |
|
| sötétség közt a félhomály – |
| arcul csap medve-lehellet, |
| szíven lő megfagyott sirály, |
|
| lesz rajta apró himlőhely – |
|
| itt lent cipőt talpal a hó, |
|
| pedig voltam… nos, megenyhül |
| s emberibb lesz majd a meleg, |
|
| erővel, nincs több kívánság, |
| találkozzunk tavasszal, én |
| s a Szépvölgyi úti hársfák! |
|
|
Felhangolt kedéllyel
| Felhangolt kedéllyel kitöltöm ezt a percet, |
| s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt |
| kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa |
| fókuszába lép a kölyökmacska, előbb |
| még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt, |
| nőies gerince hullámvonalba dőlt; |
|
| s hagyom, hogy ringasson az önkivület lágyan, |
| számba szél csap, ágon madár torkosodik, |
| (a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal) |
| csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing, |
| nem dalol macskaszájnak, s nem sopánkodik, |
| fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik; |
|
| vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan |
| ösztönnel, képzeletemben van némi rontás, |
| de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyult perchez, |
| boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás, |
| nem fogja hálójába őket a szorongás, |
| felhő lóg – fejem fölött idegösszeomlás. |
|
| Majd véget ér a perc, látványtól különválik |
| a látomásféle, és tőlem is külön |
| a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már |
| átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn, |
| idegenek közt él s nem foghatom fülön – |
| s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm. |
|
|
Jónapot, férfikor
| dús hajnak még s egyéb szőrnek. |
|
| Felhozott a csúcsra, lám, |
|
| Mégis, mennyi égnek létrát |
| támasztó nagy öröm sétált |
|
| tudom már, hogyan szövődik |
|
| S bár: néha, jut sültmalac; |
|
| Hát így; s ha csiholódom, |
| fogyogat, hogyha szikrát lő, |
|
| elég volt, sok volt, vagy kevés? |
|
| minden percben mást találtok, |
| seregestől hullok, szállok, |
|
| S tükröm, tükröm, mondd meg hát, |
| ha majd kihull a haj s a fog, |
| az a más, ugye, nem nyafog, |
| köszön vídám „jójszakát”! |
|
|
Negyven felé
| Negyven felé az ember már így dünnyög: |
| na, öregem, csak húzd ki magad! |
| Kisiklott telek után bámul, |
| s tükörben nézi az ősz szálakat. |
| Még hiúságból, persze, s kardot is ránt, |
| s követi őrmester-léptekkel |
| a nők rengő csípőjét, farát. |
| Még költő, bárha röstellkedik is |
| a derék, józan férfiak között, |
| és rágombolja a télikabátot |
| a szárnyára, a lapockája fölött. |
| Hümmögve hallgat íly nagy szavakat: |
| Emberiség, Szerelem, Halál! |
| Tenyerét előre tartva tapogat, |
| repül még, hogyne, lábujjhegyre áll. |
| Szédül is, fulladozó tüdővel |
| a sokadik cigarettára gyújt, |
| ajtó rését nézi szívdobogva: |
| villámlik a magnézium-út. |
| Mely nem csak példának világít. |
| Dehát ez álom, seholsincs sajgás |
| fut a seholsincs aknákig. |
| És nem hátra és nem is előre, |
| a vad képzelgések helyett, |
| visszatérve bőrébe szépen, |
| maga elé néz s egy-egy jó napon mereng. |
|
Ásatag ének
| Egyre hátrább, újabb s újabb |
|
| Van asztalom s asztalomon |
| Víg barátok fújnak harsány |
| s billeg velünk a földszintes |
|
| Nem ráng a szív, s nem zihál már |
| Görcs oldódik, lazulgat már |
|
| éljen, amért meghalt végre |
| s éljen a szépen kijátszott |
|
| bár az is sok, ha csak magam |
| nagy vereség s milyen kicsi |
| Élek, vagyis nagy merészen |
|
| Mi dolgom és mi közöm van, |
| s csúful kimúlt, ragad, mint a |
| nem öltök fel rég elporlott |
|
| s ha megosztom, csak úgy, mint a |
| s ha kiváltam, mert magából |
| visszahullok forrón, mint a |
|
|
Egy fényképre
| Ez a fénykép túlél engem, |
| muszáj tehát megszeretnem, |
| nem röntgenkép, vagyis kívül- |
|
| Fülre nőtt haj, kissé zilált, |
| arcon vándorlás: Grand Canyon |
| alján kiszáradt patanyom. |
|
| pár éve, hogy bajusz fakadt, |
| összecsukódó varjúszárny, |
| bajusz ez már s nem bajusz-árny. |
|
| Mi van még? (E gyatra leltár |
| inkább eltakar, mint feltár…) |
|
|
Már féléve is múlt
| Már féléve is múlt, hogy nem írtam verset, |
| se vidámat, se fogcsikorgós keservest, |
| voltam, mint a többi, jártam nagykabátban, |
| még nem is viszketett szárnyavesztett hátam, |
| a lábam cipőben, a két kezem zsebben, |
| nem is tudom, mikor éltem ennél szebben! |
|
Iparos dal
| Olyan minden, mint egy álom: |
| van pénzem, és van lakásom, |
| lassacskán megkedvelhetem |
| porhüvelyem, földi másom! |
|
| Üres papírt veszek s adom |
| nem is rossz üzlet, a többit |
|
| Úgy dolgozom, mint az apám |
| csendestárs vagyok a Korban, |
|
|
A lírai latyakból
| A lírai latyakból kiláboltam, |
| épp ideje, száradok a napon; |
| nem akrobatikázok, nem kapom |
| a számba lábujjam s nem töröm sótlan |
|
| vers-rejtvényen agyam, s ha náthás orrban |
| nazális lélek szól pöszén: „Nadon |
| rejtelmes lény volt az az Echnaton…” |
| hűséges zsebkendőmért nyúlok nyomban; |
|
| hát én mit csörgetek, milyen fillért; |
| másokat gúnyolni könnyű szerep; |
| s igaz-e, hogy költeményért eseng, |
|
| ahogy állítjuk, csalfán, a tömeg, |
| hisz nem versből tanul élni, no meg |
| egyéb mást sem, hát nem kár a papírért? |
|
|
Márciusi hó
| sztyeppe Budán, orosz tél, |
|
| cifrázzák e puszta tényt, |
|
| de szétfoszlik, míg satnya |
|
|
Mongolos ívű arcod
| Mongolos ívű arcod – mormolom, majd skandálom: |
| tá-titi-tátá-táti, tisztára szakmai betegségből, mint |
| ahogy a légikisasszony a földön is repül s a festő |
| a levegőbe rajzol; persze, persze, természetesen, |
| figyelem a pendülő repedést (rímben) a lelkemen, |
| gúnyosan ásít a papír, gúnyosan visszaásítok, mint |
| a birsalmasajt, ragad a vers, holott úgy szeretném, |
| valahogy úgy képzelem: ahogy az Ügetőn felvág a |
| ló, porsátor-szárnya terül, s a tribün a lélegzetét |
| visszafojtja, sikerül-e, visszatalál-e a földre? |
| S mikor új cigarettára gyújtok, talán a füst, |
| talán a szertartás, megzsongatja a dallamot: |
| Párizs zeng halkan, mint egy vidéki város, |
| lányként meghódítottad – dünnyögöm büszkén, pedig |
| akkor még nem ismertelek, s belefújom a füstöt |
| a kihült időbe, nyár felel rá, mert a nyarat |
| minden évszaknál jobban szeretem, vagyis nyár, |
| a világ legmagányosabb nyara: képzeletemben |
| süt a nap, moccanatlan állok a medence szélén, |
| behajlított térddel, beszívom a víz szagát |
| és nem ugrok. Így teltek el az évek, mélyül |
| a halálos szakadék álmaim és életem között; |
| fenn repül a hős kamasz, kiváltja a zálogházból |
| szárnyát, ruháját, télikabátját, az égbe tart. |
| Lentről nézem, mintha nem is én volnék, a férfi |
| hogy is repülhetne; lelőtt szívemben keserűség, |
| moccanatlan talpam alatt szakadék. Szép |
| tested ajtó a világba, mongolos ívű arcod |
| ablak, az édes bozótba nyomott arcom menekülés. |
|
Levél a nyárról
| „Zümmög a nyár!” – noha négy kifeszített drót muzsikál csak, |
| ráhagyjuk a gyerekre nevetve, hadd legyen úgy, ám |
| elmélázva ezen fülelünk mind sörhabos orral |
| két kortyintás közt: a szívünk, a szívünk muzsikálgat! |
| Kék égben repülő, helikopter húzza a csíkot, |
| szúnyog, lepke, bogár idelent őket figurázza, |
| kattog, verdes a sok kicsi csukló, szárny s a fedőhéj, |
| mind utazik, mind zúg a világban, mármint a kertben – |
| lám, mi nem sietünk, utazó sem volt soha lustább |
| nálunk: fordul a Föld, suhanunk millió kilométert! |
| Hm, hm, persze, gyalog, vagyis úgy, hogy elheverészünk |
| itt-ott, széken vagy gumiágyon, kurta gatyában, |
| kölcsönházban ugyan, de otthonosan nyaralunk itt. |
| Nyárfák zöld alagútja az utca, föl-le csoszognak |
| szép nők; kisgyerekek csupasz lepke-popója világít; |
| s nagymama-korban levők kifehéredett halszínű bőrrel; |
| s csontos agár férfi, avagy éppen nagy pocakos megy, |
| csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan, |
| vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre |
| szánk, de legyőzi a hitvesi intés: nézz a tükörbe! |
| s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni! |
| Fürge barátokkal s rokonokkal telve a kis ház, |
| (mert mit ér ez a ház, ez a nyár s az élet anélkül?) |
| fő az ebéd, odagyúl, szimatol mind, rottyan a bogrács, |
| ennyi szakácsot, ennyi szakértőt még sose láttunk, |
| mégis kész az ebéd, ehető, sőt konyhaművészet! |
| Dicsérjük szaporán, mosolyogva a nők mosogatnak, |
| isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk, |
| és kipirult arccal nézzük, hogy Nap megy az égen, |
| kártya, beszéd, sörözés, dominó, sakk – várjuk az estét, |
| nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen: |
| vágy s lehetőség, nyár meg a tél közt boldog egyensúly, |
| s fenn a magasban! bár a kötél csak pár milliméter |
| távra a földtől, úgy hadonászunk, verdes a szárnyunk, |
| mintha repülnénk – így jön az este, a fák tetejéről |
| elfut a fény, a gyufát mind lázban tartjuk a gallyhoz, |
| ímhol a csillag, van igazodni mihez a szívünknek, |
| nézzük hallgatagon, körülülve a lángot, a szikrát, |
| s bíborból a homály, a palástként ránk terülő éj. |
|
A Crna Gora-i harmonikás
| Egy délután, egy őszi délután |
| agonizált a fény szobám falán, |
| ahogy álmosan lehunytam szemem, |
| csont-homály ütött át minden színen, |
| íme, a nyár, hisz átvilágított |
| röntgenképe mutatja, már halott! |
| Így játszottam, s lent, mint a halk sírás: |
| nyúzta hangszerét egy harmonikás. |
|
| Döcögve, meg-megállva az üres |
| teraszon, nem volt valami ügyes, |
| de hite és türelme volt elég, |
| elkezdte tízszer is az elejét, |
| meg-megugratva a féldallamot, |
| míg eltalálta az ötnyolcadot, |
| körben a hegyek, késve, szinkópás |
| térbe ölelték a harmonikást. |
|
| Én is megcsúszva hang s visszhang között, |
| figyeltem a rést, ami létrejött, |
| füleltem a kisiklott ütemet, |
| mint két szívverés közt a szünetet, |
| mint hogyha nyílna is valahová, |
| s kapkodó szívem hogy torlaszolná, |
| s mintha e semmibe-ajtónyílás |
| iszonyát húzná a harmonikás! |
|
| Idegenben idegen dallamot – |
| meg-megborzongtam, ahogy megcsapott: |
| meg is halhatnék, s itt még a nevem |
| se tudnák kimondani rendesen, |
| hogy ki voltam; s mit tudok róluk én, |
| hogy amit lent húz: iszony vagy remény, |
| a dal még az, de nem valaki más, |
| ugyanaz-e még a harmonikás? |
|
| S amit én húzok, testem a hangszer, |
| abban mi keveredik és mivel, |
| tán gyávaság is, mert nem hősködő, |
| lapít a szív, gyomor és a tüdő, |
| nem hazudik már mennybéli vonót, |
| jó régimódi dal is, bár kopott, |
| s ráhangolódik új félsz, új sírás, |
| amit húz-nyúz lent a harmonikás! |
|
|
Az ég lógó ajtaja, ősz és egy költő
| A hosszúra nyúlt pillanat, behunyt |
| szemmel én nyújtom, nyár és tél között |
| a pillanat, melyben a sejtelem, |
| hogy megszülessék, versbe öltözött, |
|
| és fonnyad, elhull és már nyoma sincs, |
| milyen pazarlás, ami kimaradt, |
| vagyis a nagyobb rész, mely dől, zuhog, |
| mivel az ég ajtaja leszakadt, |
|
| s kívánom: hulljak, vesszek, nyomom se |
| legyen, vessek csak annyi árnyat, |
| ahogy levél közt vizsla sárgállik, |
| s jobban megnézed: már a bőre szárad, |
|
| s elveszni mennyi remek alkalom, |
| bennem, majd flörtöl az útcsinálók |
| üstje: orromban cefreszagú kert; |
|
| mondom, vesznék így a nagyobb résszel, |
| könnyes arccal, vagy megfagyott, kemény |
| tekintettel, vagy röhögve bátran, |
| mind jobb, mint a hihetetlen remény, |
|
| a szívembe késként beleálló, |
| gerincből íjat pengő „Nem lehet!” |
| Nézem, ki mondja? N. L., a költő, |
| s szívébe húz nyarat, arcára telet. |
|
| Legyen hát versem (szívem) hőse ő! |
| Sorzáró fehér felkiáltójel; |
| kinyaklott ajtót újra támasztó; |
| ki a semmiben is tükörre lel. |
|
| (Igy tűnődtem s hódoltam nyár és tél |
| között, míg kapkodtam a szertemászott |
| pillanatok után; vérzek, mint a |
| vadak, és ujjongok, mint a vadászok.) |
|
|
Nos, mint az ejtőernyősök?
(Ad notam: Juhász Ferenc
Óda a repüléshez)
| Vörösmarty bajuszából egy szál, |
| Szabó Lőrinc óra-nagy arca, |
| Csokonai: a zenéből nagy holdas |
| ablakok metsződnek ki, Ady szeme: |
| a ködös október kirakja ágyneműit |
| a napra, Petőfi s Arany kései |
| beszélgetése: tagoló szájmozgás |
| a föld felé – ébren is álmodom, |
| s hogy ébren is álmodom : József |
| Attila örökké virrasztó elméje: |
| szétporlott csillag ittmaradt fénye, |
| szökik, szökik, szökjön, aki tud, |
| ha másképp nem lehet, fölfelé, |
| elvéknyuló testtel, menetközben |
| növesztve szárnyat, fejbúbbal |
| megütve a gravitációs határt, |
| – idáig képzelgek mindíg, s még |
| ringatózom pár boldog pillanatig |
| a holttérben, az életveszélyes magasban, |
| a rettenetes zuhanás előtt, s utána |
| vígasztalásul motyogom, hogy |
| lesz ernyő, vagy hogy puhább lesz |
| az anyaföld, vagy csoda történik, |
| s hirtelen lesz külön erre egy Isten. |
|
Egy költő monogramja
| Mikor agyam már nyúlfogként őröl, |
| nézzük, mi hír egy másik költőről? |
|
| Mi hír a másik, hm, féltekéről? |
| (Nátha-, láz-, lúdtalp-, s a féltökéről?) |
|
| Lányával déli harangszót lesve |
| házat rajzolnak a húslevesbe! |
|
| Más a nagy lázról és a hazáról, |
| ő útikönyvet ír Indiáról. |
|
| Pedig a sorsa kínálna néki |
| olyan mesét is, mely evidéki. |
|
| Tán a szemérem? Nem vágy lebegni, |
| lábára súlyt kér: „Szegénynek lenni!” |
|
| És elvesztette apját és anyját, |
| míg megszerezte a monogramját: |
|
| Vagyis már felnőtt s enni nem kére! |
| (Ezt mondaná e gagliarda-féle!) |
|
| Bár együtt nőttünk s lestük is egymást, |
| s egyazon helyről kaptuk a Nagy Frászt, |
|
| hírt mégis más hoz (bár barát szájé): |
| K. I. meg R. P., R. Á. meg K. J. |
|
| Nos, e vers légyen papírrepülő, |
| melyet két sóhaj az égre fellő: |
|
|
Berda piros hóember orra
| Ha már fuldoklom a költészettől, |
| a csinált zenéktől, a döglött |
| festményektől, a tiktakkoló |
| szobroktól, a savanyút pukkanó |
| kásahegy-kultúrától – egy újpesti |
| kocsmából, vagy egy fa mögül |
| biztatva rándul bölcs fintorra |
| Berda piros hóember orra. |
|
„Az ólombetűkben lélek lakik”
| „Az ólombetűkben lélek lakik” |
| s a test, a romlandó, lent az agyagban. |
| Mint makacs balzsamozó, ami maradt: |
| kihűlt neved forgatom forró agyamban. |
| Micsoda harc a megmaradásért, |
| a fényképekből már-már kilép, |
| tükörben operál magának új szívet, |
| az enyémet és mindenkiét, |
| mert mindnyájan neki szurkolunk, |
| mert szűkölünk, s már csak a csoda |
| segíthet rajtunk, s abból is ez az |
| egyetlen, bár ujjunkat nyomjuk oda – |
| de ő már ilyen szerepet nem alakít, |
| ólombetűkben és a földben lakik. |
|
Levelezőlap-rigmus
| s vidám, mint egy kántor! |
|
|
Egy kisfiú mondja
| A tigris helyből átugorja a kerítést, |
| s akárhányszor, oda-vissza. Piros |
| mozdonyszemével kitolat az éjszaka, |
| mindig tolat, hallhatnád a vágány- |
| csattogást, ha éppen nem aludnál. |
| De te a füttyöket se hallod, |
| a tülülüző hegyoldalt, pedig ingyen van. |
| Rosszabb vagy a medvénél, mert az legalább |
| egy nagybőgő-vonóról álmodik. De te |
| azt se veszed észre, hogy a Nap gólt |
| lőtt az ablak jobbfelső sarkába! |
|
A költő ül a tűhegynyi fényben
| A költő ül a tűhegynyi fényben, |
| de szép, ámuldozom megakadva, majd |
| gyanakodva, mivel az íróasztalnál görnyedek, |
| se fény, se csillag, bár én írom ezt a verset, |
| inkább egy kis émelygés, keserű torok a sok |
| cigarettától, fásult kedvetlenség a sok |
| kudarctól, enyhe hányinger a lebzselő |
| irodalomtól, agybénító görcs az elszigeteltségtől, |
| piruló szégyenkezés a kitárulkozás miatt, |
| – és mégis felhangzik a dallam, elszántan |
| és leinthetetlenül, a rekedtebb hang a hegedűn. |
|
Köd
| Köd dúródik a hegyről le, |
| mintha rongyszőnyeget szőne, |
| savanyú köd, olyan daróc- |
| illatú, mint elázott kóc. |
|
| Fuldoklik benne a lámpás, |
| csetlik-botlik, ami csámpás, |
| vályogházban nyomorognak, |
| ottfelejtett szülők fogynak. |
|
| elnyeli, mint folyó, a köd, |
| elnyel, mint a folyó falut, |
|
| Mint szemhéj mögött szemgolyó, |
| innen halott-leány-párta. |
|
| Terjed a köd, árad a köd, |
| szív mögött és homlok mögött, |
| mosolyt, zsivajt és örömöt. |
|
| poshadt szájban forgat előbb, |
| s fonnyadt, romlott, amit kiköp, |
| s amit megcsócsált ez a köd. |
|
| rabok rothadt szalmazsákja, |
|
| halott nyitva maradt szája, |
|
| Megszáll mindent észrevétlen, |
| légi desszant a sötétben, |
| gyorsan lövészárkot kotor. |
|
| s mivel félmunkát nem végez, |
| díjaz, fenyít és kivégez. |
|
| léggömböt fúj: füle, szeme |
| mintha hall’na s tekintene. |
|
| Strandfürdőkön kályhát árul, |
| tejbe, borba vizet kever, |
| sarkon kani kutyát teker. |
|
| Gerjed, nyálzik, megtapogat, |
| hamis fogsorral csókot ad, |
| kazalnyi melleket buggyant, |
| felhőszakadásnyit huggyant. |
|
| nem is tudom már, hol lakom, |
| házamban-e vagy a ködben? |
| S én vagyok így, vagy már többen? |
|
|
Ezt a verset álmodtam
| A kutakban a sietős tengerek. |
|
Visszhang az árnyékból
| Nem tudok mást, mint eldalolni |
| saját fájdalmam s örömem… |
| (S nincs rám szüksége e világnak, |
| bár végleg elsüllyed velem.) |
|
Zárójel
| (A költő egyszemélyes közvélemény, |
| s mivel a mikrofonba más beszél, |
|
A fájdalmas kulcsmondat
| A fájdalmas kulcsmondat: „Keressük a |
| kapcsolatot a tömegekkel!” |
| A „tömegek”: apám, anyám, rokonaim. |
| Se zászló selyme nem vagyok, se üres nyél – |
| por vagyok a porból, sóhajtás vagyok |
| a tüdejükből, dobbanás vagyok a szívükből, |
| fény vagyok a szemükből, tétovaság vagyok |
| a tétovaságukból, nehézkesség vagyok |
| a nehézkességükből, értetlenség vagyok |
| az értetlenségükből, makacsság vagyok |
| a makacsságukból, földhözragadt vagyok |
| a földhözragadtságukból, lenézett vagyok |
| a lenézettségükből, sutaság vagyok |
| a sutaságukból, rossz reflex vagyok |
| a rossz reflexükből, gyanakvás vagyok |
| a gyanakvásukból, titkos remény vagyok |
| a titkos reményükből, szerelem vagyok |
| a szerelmükből, erő vagyok az erejükből, |
|
És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak?
| És mi történt a többiekkel, |
| akik lent maradtak? Élnek-e, |
| halnak-e? És hogyan élnek és hogyan |
| halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre, |
| vagy menekülésre? Néznek-e utána |
| reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott |
| szemekben lobog-e még István király |
| palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá |
| csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz |
| még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e? |
| Ők adják-e még az áramot, amitől |
| a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte? |
| És mit szólnak e szorongó és illetlen |
| kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó |
| kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent? |
|
A költészet
| A maradék tisztesség, amit még |
| nem játszottunk el félelemből, vagy |
| renyheségből; vagy amit nem játszottak |
| el helyettünk költő-császárok, vagy csak |
| örmesterek; s amit lopva viszünk, már- |
| már értelmetlenül – talán jó lesz küszöbnek. |
|
Micsoda év! Micsoda halottak!
| Micsoda év! Micsoda halottak! |
| Szörnyű üres cipővel tapodnak |
| szívemen, s ahogy fakul a bánat: |
| könnyűségük remegteti számat. |
|
| Ifjú foggal nagyokat haraptam, |
| nem vetettem, mindig csak arattam, |
| nem akartam lenni termőföldnek: |
| s megfogantak bennem s lassan nőnek. |
|
|
Papíron őszi kert
| Papíron őszi kert – s már fagy zizeg |
| s elsápaszt, mint egy váratlan halálhír: |
| így képzelgek papír felett, de átír |
| képzelgést egy valódi őszi kert, |
|
| s igaz a hír, hiába nem hiszek |
| a liftben motyogó barátnak, bár sír – |
| gyalázatos mesterség ez: tovább ír |
| agyam, s a vershez képet keresek, |
|
| s a versben őszi kert s drága halott, |
| melyikhez találtam hasonlatot, |
| s melyik gúnyolódik képzeletemmel, |
|
| az őszi kert is semmivé fagyott, |
| szétszórták a berregős hónapok: |
| szeptember, október, november, december. |
|
|
Kondor Béla és a halál
| Először egy nyakrándító félrenézéskor, |
| vagy mikor felsiklott a pillantása egy lány- |
| gerincen, vagy a villanydrót szigetelése közben, |
| vagy mikor borotválkozott, sziszegve kerülgetve a |
| kamaszkori pattanásokat, vagy a negyvenedik fekvő- |
| támaszból ágaskodva, mintha nőből – először |
| talán akkor látta meg s vigyorogva átnézett |
| rajta, mint a teniszütőn, de háta már, mint a |
| korcsolyapálya, de gyomra már, mint az elgázolt |
| kutya, de szíve már, mint a kivágott biztosíték, |
| s tudta már, amit tud a férfi, mert férfi volt, |
| búcsút se intett a gyerekkor foszforos ablakára, |
| vállat se rándított az elsötétített Pestlőrincre, |
| hátra se nézett a pezsgőpalack-durranású Hajógyárra, |
| a diplomáját nyújtotta a halálnak, a Szépművészeti |
| pincéjében töltött órákat nyújtotta a halálnak, |
| rézkarcot, akvarellt, monotipiát, olajképet nyújtott |
| a halálnak, Munkácsy-díjat, biennálé-díjat nyújtott |
| a halálnak, csalók, seggnyalók, hóhér-inasok röhögését |
| nyújtotta a halálnak, repülőgép-modellt, a muzikális |
| isten pecegtetőjét nyújtotta a halálnak, Mannlicher- |
| kattogású fényképezőgépet nyújtott a halálnak, |
| felzokogó verseskönyvet nyújtott a halálnak, kancsalító |
| konyakosüveget nyújtott a halálnak, női nemiszerveket |
| nyújtott a halálnak, saját nemiszervét nyújtotta a |
| halálnak, a kihagyott szívdobbanásokat nyújtotta a |
| halálnak, föld alá lőtt szemgolyóit nyújtotta a halálnak. |
|
Legalább egy percig
| Legalább egy percig szégyelljük magunkat |
| Szabó Istvánért, elsősorban azok, akik |
| mindíg másnak adták a lakást, a pénzt, |
| a megbízatást, a bizodalmat és a levegőt, |
| és a mosolyt és a vállveregetést és az |
| életörömet, s ebben az országban nyájas |
| gazdát s mecénás urat játszottak, most |
| már kiderült, hogy kinek a bőrére; s végül |
| mi, a barátai, legalább egy percig szégyelljük |
| magunkat, hogy elengedtük a kezét s később |
| se kaptunk utána, s nem feleztük meg a |
| nyomort, a dühöt, a magányt, a megaláztatást, |
| hogy elviselhető legyen – szálljon ránk tehát |
| az eldobott teher, legyen örökségünk, amíg élünk. |
|
Könnyes dal
| mely e földtől elszakadt. |
|
| A szív, a szív, a gyönyörű! |
|
| egyszer volt… itt van, nesze, |
| már lefogták szép szemét, |
|
| Káromkodnék s csak sírok, |
| s mint bolond, verset írok, |
|
lent hallják kopogásom? – |
|
| Mert nem föl, nem az égbe, |
| s csont a földdel elvegyül. |
|
|
Miből lett ez a vers?
| Azt már tudom, hogyan kezdődött: |
| autóbusz húzott el rettenetes erővel |
| a járda mellett, pár arasznyira tőlem, |
| megakadt lábbal léptem a hirtelen |
| támadt légüres térben, szívverésem fel- |
| pörgött, biztos el is sápadtam, ám |
| ez még mind automatikus volt, vegetatív, |
| az alján ott émelygett az öntudatlan, bár |
| elkésett, öngyilkos vágy, s rögtön utána |
| a halálfélelem, amit már tudatosan, lassuló |
| szívveréssel s részegséghez hasonlító émelygéssel |
| dolgoztam fel, vagyis enyhítettem a fokozással: |
| haldokoltak a kertek, kifordult lószemek |
| csüngtek a fákon, az ottfelejtett almák, |
| a havas garázstetők arcából kifutott a vér, |
| minden lépésem az utolsó lehet, melyik lesz |
| vajon: a bal vagy a jobb – játszottam már, s ettől |
| újra elszorult a szívem, mint az eltévedt |
| sarkutazónak, habár különben élénk volt |
| a forgalom a szelíden lejtő Szépvölgyi |
| úton, lehetetlen volt nem észrevennem, |
| a hegyről a betonút még a nyárból kanyargott |
| alá fénylő szalagként, ezt mindig megcsodálom, |
| mindegy, hogy milyen évszak van, vidámat |
| pukkanó kiránduló autók zötyögtek fel |
| a levegőben ringó étteremhez, a nemrég |
| felújított kápolna morcosan szemébe húzta |
| rézsisakját, a gazdája helyett – oszlott a |
| halálfélelem, sőt kicsit nevetségessé vált, s míg |
| az újságosbódé előtt álltam, nagyon elpirultam |
| volna, ha valaki belémlát, futólag gondoltam |
| ezt s zavaromban beleolvastam a vasárnapi |
| újságokba, majd a másik oldalon megindultam |
| visszafelé a hegyeket bámulva, mikor dögszag |
| csapott meg a kiásott gázvezetékből, s fel- |
| lazult minden bennem, mintha libigógán |
| ülnék, s zavaros kép kínlódott agyamban: |
| a deszka másik végét egy óriási ujj nyomkodja |
| szórakozottan, s már hiába kerestem vigasztaló |
| vagy feloldozó látványt, most már azok lettek |
| nevetségesek, a komoly pofával napfürdőző kutyák, |
| a homlokba húzott sisakú kápolna, a levegőben |
| lebegő étterem – a légüres tér lett a valódi, |
| hogy csuromvíz a hátam, ami hihetetlen |
| volt és felfoghatatlan messze, most hihető és |
| közel, hogy kemény s moccanatlan lettem belül, |
| mint a kő, s fosszilis lenyomat lett a gyerekkor, |
| s az előbbi perc, s mint aki pénzt hagy el, |
| vált semmivé kínosan a negyven év, a |
| megismert világ, az évszakok, az almafák, |
| a vizek, melyekben fürödtem, a húsok, |
| miket megettem, az italok, melyektől vidám |
| lettem, s a nők, a könnyesek, a nevetősek, a |
| combok közt eltelt édes órák, hogy majdnem |
| sírtam, s ettől magamhoz tértem, de már |
| komolyan megrendülve cipeltem a fájdalmas |
| terhet, fegyelmezetten s ép ésszel, könnyülést |
| nem keresve, papír elé ültem s mindent |
| pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot! |
|
Még ugyanazon az úton
| Még ugyanazon az úton, mint az előbb, |
| de az időben előre s hátra ugorva – |
| most lengő zápor veri a forró háztetőt, |
| s hosszasan vizel a bádogcsatorna, |
| légszomj, majd sóhajtás kioltja egymást, |
| s mintha a háztetőnek hosszú haja nőne, |
| felhasználva e gazdátlan pillantást, |
| nagyokat ugrok az időben hátra, majd előre. |
|
| Vagyis benne vagyunk nyakig a költeményben, |
| de azért lazán és ki-kisandítva, |
| hevenyészett rím csendül a pongyola beszédben, |
| egy garast sem adna érte a zsémbes Vojtina, |
| de hát ilyesmire se időm, se kedvem, |
| közben, ahogy jött, elállt a zápor, |
| most nem is igen tudok ennél szebben |
| beszélni s ujjamon szót számolni, majd máskor. |
|
| A zápor elállt, s a macskák száraz szőrrel |
| előbújtak s önfeledten, mint a nők, napoznak, |
| így szemre időtlenek ők, bár eltűnnek ősszel |
| s tavasszal szájukban újabb macskakölyköt hoznak, |
| mérhetném velük is az időt, miért ne, |
| érne annyit, mint más, ez a macska-óra – |
| van, aki eldönthetné: K. I. megállt szívére |
| gondolok, a föld alatt porladóra. |
|
| De most még él ő is, dörmögve ballag |
| velünk le a hegyről, kártyából a szárnyunk, |
| R. Pali a röhögéstől nekidől a falnak, |
| éjjel van, s már nem is a földön járunk, |
| talpunk alatt a kutyák tátott pofája kattan, |
| harapják a semmit, habár még mi is élünk, |
| de hát sokat képzelgünk, ez tagadhatatlan, |
| s el is szállunk néha, mivel nagyon félünk. |
|
| De most még nem; vörös, fekete, barna |
| üstökünk az utcai lámpa fényében világol, |
| egymást heccelve és a semmiből kicsikarva |
| az esztelen jókedv – most nem félünk a haláltól, |
| a Szépvölgyi úti csillagok, mintha gyufa gyúlna, |
| direkt nekünk sercegnek a fűillatú égen, |
| fölényesen nézünk a kilövellő Tejútra, |
| mi is tudnánk olyat, csak lenne nő a környéken. |
|
| Most van, most nincs… hogy melyik tükörben |
| élnék, vagyis lennék, nem is kérdés, nem, nem; |
| persze, hogy képzelem, s ébren, hiszen különben |
| nem bírnám ki, de ez a vers visszaképzel engem, |
| lakhatok itt is, bár lazán, s eltűnhetek úgy is, |
| mint akit mellékesen kihívnak egy szóra, |
| még utána csap a zaj, cipője nyikordul is, |
| de már nem néz vissza a homályló tejüvegajtóra. |
|
|
Az égi kártyaparti
| Majd összeáll az égi kártyaparti, |
| ki nyer, ki veszt – leosztva már a lap, |
| biztat az asztal túlfeléről: tarts ki, |
| Ádám is, ím, s arcán mosoly szalad; |
|
| nincs eldöntve, mi jobb: élni, meghalni, |
| csak kártya van s elnyújtott pillanat; |
| tavasz, nyár, ősz biz el szokott suhanni – |
| s a tél fején fehér nyúlszőrkalap, |
|
| azzal köszön komolyan és nyugodtan, |
| mint Te, hogy mégis elviselhető |
| legyen, ha némán a semmibe robban, |
|
| mi életünk volt: a jelen idő, |
| s kapaszkodunk, hülyén, kártyalapokba, |
| mert nem bírunk elképzelni halottan. |
|
|
Átsakkozni egy nyári délutánt
| Átsakkozni egy nyári délutánt, |
| a teraszon, háttal a napnak, |
| harsányan örülni a mattnak, |
| félszemmel bámulni a szél után, |
|
| biztatni, ugasson, szomszéd kutyát, |
| s hall’ni, hogy cérnahangon vakkant, |
| ápolni hőségben megrokkant |
| rózsát s tenni rá zacskó-fityulát, |
|
| rosszkedvet, epét visszanyelni, |
| királynőt, bástyát visszanyerni, |
| s revansot adni, ahogy az szokás, |
|
| s fázósan, pulóvert keresve |
| lassan szólni: itt van az este, |
| itt van a mindennapi elmúlás. |
|
|
Pár szó a virágzó mandulafáról
| Haboztam egy percig: megírjam, ne írjam, |
| ablakom alatt a virágzó kis fát, |
| nem csak arról van szó, hogy elcsépelt a téma, |
| hanem, hogy kifecsegni valaki titkát, |
| még ha fa is, mert különben olyan, |
| egészen olyan így, virágba borulva, |
| mint egy fiatal lány, sovány, csontos kissé, |
| vagyis még kölyök, de már elpirulva |
| kap lecsúszó ruhája után, s hogy el nem érte, |
| arcpirítóan áll meg, olyan pózba, |
| mint ki már tudja vagy épp most tanulta, |
| hogy lángot lövellő férfivágy okozója; |
| nekem vetkőzik így e kis fa, s ez végül, |
| akármit is gondolunk, a kettőnk ügye, |
| a képzelgés s a virágzó fa, így okoskodom, |
| míg ketten vagyunk, addig lesz üde, |
| s míg derűsen körmölgetek, kijózanító |
| bizonyosság kattog az agyamban, |
| hogy hiszen verset írok, vagyis kifecsegem |
| az egészet, s hajlok rá, hogy abbahagyjam, |
| s: vedd fel a ruhádat, ne virágozz, szólnék, |
| de rájövök, hogy ez mekkora ostobaság, |
| s boldogan dobok le én is minden nyűgöt, |
| s áhítatosan utánozom az öntudatlan fát, |
| szemérmetlenül és szépen, már így képzelem, |
| és bátran és hírre se vágyva s nem magyarázkodva, |
| de makacsul és más célt nem ismerve |
| diadalmasan belevirágzik minden tavaszba, |
| s nem kér védelmet s nem kér biztatást, |
| még helyeslést se kér, csak elkiabálja |
| minden titkát s nem fél se fagytól, se széltől, |
| habár a gyanakvó világ a ruhája – |
| rajta, fa, biztatom, tegyél szabaddá, |
| titkom elmondom és védelmet se kérek, |
| hogy is kérhetnék, alázatban legyek az első, |
| s virágzásban, ameddig csak élek! |
|
Ha rólad, már másként
| A törpeparadicsom a cserépben – |
| mint szép nagy könnycseppek ha potyognának, |
| fölébe képzelt női arc vonását, |
| tiéd?, kémlelem; milyen rövidzárlat |
|
| éget e szórakozott, könnyed ötlet |
| áramkörébe, s mit kezdjek a sírós |
| hasonlattal, hisz ha rólad, már másként |
| írnék, hogy kigyulladjon a papiros, |
|
| s el kéne, bátran, dobni ezt a verset, |
| melyben csak fel-felvillan, mint a nyári |
| sötét ég alján szerelmem s szerelmed, |
|
| s egészen újat kéne kitalálni – |
| de jó így is, hogy messziről villámlik, |
| időnk van, elmondani, a halálig. |
|
|
Köszöntő sorok J. F.-nek
| Hogyan is mondjam el, férfias-derűsen, |
| az ifjú költőnek, nem titkolta ő sem, |
| példaképe voltál, vagyis hogy a hőse, |
| halott újságokból élő ismerőse. |
|
| Emlékszem, zöld kölyök, az Akadémián, |
| a falról festmények hunyorogtak le rám, |
| ültem égő arccal, pirultam a vitán, |
| farsangoltak fülünkbe papírtrombitán, |
|
| ítészek, ügyészek, bősz galacsin-morzsák, |
| kiterítve feküdt a Tékozló ország, |
| öklözték, rugdosták, hasba szuronyozták, |
| fölrémleni láttam Dózsa szenes arcát – |
|
| Ott, már az elején, a pályára láttam, |
| majd később, hogy születtem, azt is megbántam, |
| s mikor földhöz verve feküdtem a sárban, |
| ez az emlék napként sütötte a hátam. |
|
|
Őszi köd az Ügetőn
|
Zelk Zoltánnak
| Bizony, az ilyen ködben nem lehet jól látni, |
| csak hunyorgok, meg pislogok, bár ez a haj |
| ismerős: mint a kötött gyapjúsapka, kicsit hátra |
| csúszva, fehér is, sőt ezüst, lehetne korona is, |
| csak ne viselné ilyen félrecsapva, ilyen hetykén, |
| ilyen nemtörődöm módon, de ez a köd éppen homlokig |
| ér s úszik rajta e haj, mint a tengeren, igen, |
| mint hajótörött a nyílt vizen, mint a hajótörött – |
| de lejjebb, a homlok alatt keserű arc, könnyáztatta |
| arc, panaszos arc, szemrehányó arc, csak a szeme |
| villan vídáman és ravaszul és gyermeki fénnyel, |
| de észrevétlen elvegyül az arcnak ellentmondó szem, |
| itt ez senkit se érdekel, a ködbe, a ködbe pára- |
| csecsemőt fújnak a lovak, gőzbabákat és zúzmara- |
| törpéket s lila, zöld, sárga, kék, piros trikók |
| virítanak hidegen, mint a művirágok, gyomrában |
| sajgást érez, kekszért nyul, eldobja, inkább hátat |
| fordít a pályának, a véres szemű lámpáknak s egy percre |
| elámul: a tribünön hold bolyong, sáppadozik, a páholyból |
| letávcsövez, no ez fura, távcsövező hold! felhunyorít |
| a holdképű barátra, akit szeret, ám az most rá se |
| hederít, de nincs harag, szorong tovább szorgalmasan, |
| óriási gyakorlata van benne, nem is figyel oda, mint |
| az öregedő kötéltáncos, ugyan milyen meredély, ugyan |
| milyen szakadék íjeszthetné meg, amióta él, kötél |
| nélkül megy át rajtuk, hiszen költő, kabátja alá |
| szárnya begyűrve, de most itt ezt se veszi észre |
| senki, a ködben, a ködben minden álommá válik, |
| a zsivajt kiszivattyúzza a feszültség, légüres |
| csönd lesz, a zsebórák, a karórák tiktakkolását is |
| lehet hallani, már amelyik nincs a zálogházban, |
| inditógumi sziszeg, mint az elszakadt köldökzsinór, |
| az utolsó józan hang ez, az utolsó az őszi ködben, |
| ami ezután jön, már káprázat, halálos hitegetés, |
| fuldokló ábránd, a futamra az élet van feltéve, |
| az Ázsiából menekülő ősök, az átvágott ideg a lábban, |
| hogy ne fájjon, s mindegy, hogy most a kórházi ágyon |
| fekszik, az ágy ideúszik az őszi ködbe az utolsó nagy |
| futamra, s mindegy, hogy tavasz van, ilyen érzékcsalódással |
| itt senki se törődik, szélfútta versek a magasban, |
| már kikezdhetetlen égben, de most ide se látszik az |
| ég, a ködben, a ködben a másodpercek dobognak, |
| a falon túl a halottak fülelik a vad szívverést, |
| csupa nagy halott, de itt most ez sem érdekes, |
| mert megtisztulva a vacogásban és megmártva az |
| őszi ködben utólérte a pillanatot és nem lemaradva, |
| s nem előrefutva: boldogan száguld vele, egy-ütemben |
| a Föld ritmusával, szédítő körben, de már minden |
| szervét az egyetlen időhöz igazítva – fölényesen |
| ácsorog, fölkel az ágyról, vagy verset ír a fehér |
| mennyezetre, mint ózont lélegzi be az őszi ködöt, |
| sütkérezik is kicsit, gallért nyit s szép lassan |
| a kasszához ballag, őt igazolta a befutási sorrend. |
|
Egy verseskönyv visszatükrözése
(Vas István: Önarckép a hetvenes évekből)
| Nincs közelíthetetlenebb messzeség, és mégis… |
| Ha az elején kezdem, akkor sem lesz ésszerűbb. |
| Nem történet, nincsenek benne fordulatok, |
| viszonylatnak is egyoldalú, sok benne a képzelgés. |
| S kérdés: lehet-e önarcképből önarcképet csinálni? |
| Mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog – |
| bár zene is szól, bokázó anapesztusok: |
| „Pedig most közelíti a hold-komp.” Könnyű ezüst, |
| foncsor is lehetne levegő-évek mögé: lássunk. |
| Én vissza húsz évre: a kölyköt, ő vissza húszra: a férfit. |
| S ezt is csak én képzelem, egy naprendszerrel lemaradva, |
| s önkényesen, mint minden teremtésben: vagyok a Nap, |
| s míg feszengek a kávéház bársonypamlagán, lopva |
| látom piruló képemet a tükörben, mellette a hold- |
| kráter arcot, futó konstelláció, törvényét, persze, |
| hogy is érthetném, még azt se, ami rám vonatkozik. |
| Vélt és gyanútlan szabadságom! Csatakos irhájú |
| kóborlások! Hát igen, édes volt a levegő s érzékelhető |
| a halhatatlanság, szárny se kellett, röptetett |
| az isteni könnyelműség. Valami ilyesmi tekintettel |
| nézhettem K. Bandi bácsira, a Galopp-pályán, mert |
| elkomorult s kurtán csak ennyit kérdezett: |
| „Hogy tetszik?” s a folyóiratra bökött, amit olvastam. |
| Ez már a zuhanás idején volt mégis, a kamaszkor végén, |
| csontvázam statikájának felfedezésekor, hogy remekmű, |
| de járni kell vele. „Nagyon tetszik” – mondtam fölényesen. |
| „Kevés” – felelte s örökre eltünt a nyári forgatagban. |
| „Dehát azt mondtam, hogy nagyon!” – kiáltottam utána, |
| de a nyár is eltünt, a zöld gyep, a lovak, tél jött, |
| térdre buktató, arcomra hideg tűvel firkálgató, s az |
| „Ötven felé”, a vers, pedig másról szól, visszaidézi kölyök- |
| koromat. A távolság ma sem kisebb, de ma már életem határa; |
| erőm fogyta, de emléke is e feszültség; törvénye mozgásom |
| is magyarázza, vonzásából már nincs módom kitérni, |
| s már így képzelem: viszem magammal őt is, habár |
| egyszerűen csak előttem jár, húsz évnyire vándorló láthatár, |
| mégis szorongva olvasom a kilóméterkő-betűket, a fekete |
| jelzőkarókat, az elszenesedett hieroglifákat: bennük az üzenet, |
| lehelj rá, felizzik, ne tévesszen meg a csupaszsága. |
| És szédülve forgatom a fejem az átfordult ég után, mert más |
| eget lehet már onnan látni, más szögben hull a fény, |
| mást jelentenek a szavak, ez a már nem az én képzeletemben |
| ragyogó égboltozat készül a véglegességre, mit számít |
| a kultúra meddősége, mit az aprólékosan leírt, |
| elvesztett csaták, mit a repülni nem akarás, mit a |
| lefokozások éve, mit e fordított hencegés, hogy a |
| halálra keresett mégis élve baktat az út végére; |
| s mert a Semmibe nem tesz szárnycsapást s minden |
| elmetorna kevés volna, ha a tribünön nem a halál |
| guggolna, s mert magának nem csinál már lázat: |
| a megfogalmazáshoz mi vagyunk a magyarázat, |
| külön-külön s így én is, mert mit számít már a költészet, |
| ha órasúlyként, kivül is, belül is, egyenlő már az élet, |
| vagyis ha felfogtuk, ami történt, mondhatjuk: „Itt voltam.” |
| S elfér a fény is, meg az éj is a győztes mosolyban. |
|
Az összemorzsolt diólevél
| Felnyúlok a fára egy levélért, |
| az előbb még persze, ezen nincs vita, |
| de a benzingőzön s félmúlton átüt |
| az összemorzsolt diólevél illata, |
|
| élem s képzelem szinte már egyszerre, |
| ez a kettősség úgyis összemosódik, |
| ha majd rólam s a diólevélről |
| már csak a közönyös papír tudósít, |
|
| és szín és íz és illat szépen |
| megszökik az egyszer volt szívdobogással, |
| minden mozdulatom kereszteződik |
| a mindig jelen lévő elmúlással, |
|
| így ez is, hogy felnyúlok egy levélért, |
| bár e mozdulat önfeledten tiszta, |
| s derűs egyensúlyként a fanyar illat |
| a gyerekkorból hoz valamit vissza, |
|
| hajnalnyi hitet, álompárás kertet, |
| darab eget bent, mely még karcolatlan, |
| hogy jó a világ, s élni gyönyörű benne, |
| s míg élek, vagyok halhatatlan! |
|
|
Úgy bizsereg bennem a vers
| Úgy bizsereg bennem a vers, |
| mint szabadult rabban a csók: |
| s ölel szilaj szívós karót, |
|
| s mind kevés a börtönfalon |
| éjszakánként elképzelthez, |
| s úgy fog meghalni, hogy új s új |
| rafinált kalandot tervez. |
|
|
Íme, itt a recept
| Íme, itt a recept, ó, nyájas olvasó: |
| keverd össze percedet, ami több a percnél, |
| csapd be vígan a tiktakkolást egy elnyújtott |
| szinkópával, csípd az ajtósarkához eliramló |
| életedet, hagyj ki egy lélegzést, mintha tehetnéd, |
| pörgesd fel a szívverésed, mint a gravitációból |
| kilőtt rakéta, faarccal bámulj, ha kérik a |
| jegyedet a buszban, uszodában, ravatalnál, képzelj minden |
| szerelmet egyetlen szerelmed mögé, álmodj, |
| mikor ébren vagy, s éber legyél, mikor álmodsz, |
| bújj a fényképek mögé s röhögj ki a plakátok |
| mögül, dőlj egy napsütötte falnak a havas esőben, |
| és ha menekülni kell, zavarj össze mindent |
| magad mögött, mint a tintahal, ez a hibátlan |
| ösztönű, elfelejtett költő, hadd kavarogjon az |
| ágy, amelyben vacogva aludtál, pörögjön a |
| szoba, amely nem volt a tiéd, libegjen a |
| nadrág, amelyet kölcsönkaptál, ásító szerelmeid |
| epekedjenek, futó sejtéseid istenüljenek, |
| madzaggal átkötött, telefirkált papírjaid repüljenek, |
| tégy egy ócska vekkert szíved helyére: ez a te időd, |
| katonafényképeid angyalszárnyat, igazolványképeid |
| bajuszt növesszenek, hagyd az utókorra hascsikarásod, |
| gyűrűbe kőnek tyúkszemed, mondd, hogy két |
| anyád volt s két apád, s testvéreid száma száz; |
| s remegj vagy kuncogj a tinta-ködben, |
| de ne mutatkozz – hátha nyomod veszti a halál! |
|
A Csatárka utcán hazafelé
| Most nem érdekel, hogy az idő elpereg, |
| csak nézem boldogan a nyári kerteket, |
| s fülelem ámulva: kakukk szól kifordult |
| torokkal, pedig csak a hinta nyikordult |
| itt, a város végén, az új lakótelep |
| fűre könyöklő betonerkélyei felett, |
| föl-le s madárként száll a szemem, |
| kuncogva tűröm, hogy túljár az eszemen, |
| e makacs kis villanykörtén a hang és a fény |
| és a nyár, a handabandázó tünemény, |
| hogy összekever autódudát s kutyaugatást, |
| füvön alvó nőt és vad szívdobogást, |
| olvadozó kátránnyal jázminillatot: |
| szimatolja élő és leheli halott; |
| már nem rakom sorba, ahogy illenék, |
| becses lett, mit kapott lelkem, a lék, |
| melyen nem én vérzek el: mi kívülrekedt, |
| özönlik-zúdul be, mielőtt elpereg. |
|
Hogy megyek vissza
| Hogy megyek vissza, ha már kiváltam? |
| Az út ködbe vesző, mint e költemény, |
| sóhajokban végződik, keserű csöndben, |
| s mint a szívre mért halálos ütés, kemény. |
|
| Apám, anyám örökké fiatalon, |
| és a halottak a földben mind, |
| ahogy a sárguló esküvői képről |
| szerelmes szemük rám tekint. |
|
| Az én szívem ha csöndet gerjeszt, |
| az övék zümmög halhatatlanul |
| a sárga agyagban, melyet ők ölelnek |
| termővé, örökké mozdulatlanul. |
|
| S az ő szívük ha csöndet gerjeszt, |
| immár valami végképp véget ér, |
| még élünk tán s észre se vesszük: |
| már nem övék, mi bennünk kereng, a vér. |
|
| Még ledobog lábam, még földobog |
| a válasz, majd ennek is vége lesz, |
| mint kifordult gyökerű fűszálat, |
| ez a föld végleg elereszt. |
|
|
Majd lesz szemüvegem
| Majd lesz szemüvegem, műfogsorom – ha megérem, |
| így kopok el apránként s nem csatatéren, |
| s ágyúdörgés sincs, csak a cigaretta |
| füstöl, rohamozza a szívemet naponta. |
|
| Hogy nem unja még? Elege lehet belőlem, |
| tiktakkolni télen-nyáron s ilyen-olyan időben, |
| a világban felgyűlő bombákra már össze se rándul, |
| külön háborúnkban velem tart vesztére, de szilárdul. |
|
| S a máj, a gyomor, a vese s a többi nemes |
| szervem hogy van, s hogy bírja, már nem érdekes, |
| minden zászlót az lobogtat, amitől néha én is félek, |
| s amit nem is ismerek igazán: a lélek! |
|
| Hát akkor legyen, mi majd itt lent: tartjuk, |
| szóljon fennen, büszkén, a többit majd elkaparjuk, |
| nézzen be minden résbe, fénybe bátor szemmel, |
| s kezdjen valamit, neki adom, az életemmel. |
|
|
|