A harmincéves férfi éneke

Ha volt is valami mentségem, most szélnek eresztem mind szépen, próbálok csak szerényen élni: értelmes gondok közt a férfi. Mint örökké szomjas nyelv az eb szájában, csaholva követett ifjúságom, majd lassan elmaradt éhe, szomja közönyös ég alatt. Minden egyszerűbb lett, ami még előbb kapkodva szedte a levegőt, s mi torkomon nem fért ki: a világ felejti, megoldja gondját-baját. Szenvedésem kéri, nem kéri, szívemhez magát hiún nem méri? Voltam s leszek még, ha semmi más: kipirult arc, eleven vallomás. Felragyog még kalapom, kabátom, ha jéggel, dérrel nyakon önt az álom, s nézem, mivé lett tiszta csillagom: hőmérő vacog a falon. S érzem erőmet, a sejtek, hormonok hajnali hitét, hogy vagyok, hogy kél a nap s évmilliós reggelek unszolják fiatal gerincemet. Nyújtózkodom is derűsen, csendben, erős vágy, lélek, a végtelenben, lepattannak rólam ajtók, ablakok, Saturnus-kalapban homlokom ragyog. Tükörben kedves arc: a szerelem mind többet marad már velem, ránézek s hosszabban néz vissza rám, kikönyöklünk a világ ablakán. Örömnek is elég vagyunk ketten, s fájnivalónak én a szerelemben, s én is csak azért, hogy komolyabbá váljék a beteljesülést gyorsan villantó játék. Mert ez a kor már lehetne szép is, s lehetnék benne boldog én is, ki megfürödtem hevében-havában, a torkomig ömlő magányban.