A harmincéves férfi éneke

Ha volt is valami mentségem,
most szélnek eresztem mind szépen,
próbálok csak szerényen élni:
értelmes gondok közt a férfi.
Mint örökké szomjas nyelv az eb
szájában, csaholva követett
ifjúságom, majd lassan elmaradt
éhe, szomja közönyös ég alatt.
Minden egyszerűbb lett, ami még előbb
kapkodva szedte a levegőt,
s mi torkomon nem fért ki: a világ
felejti, megoldja gondját-baját.
Szenvedésem kéri, nem kéri,
szívemhez magát hiún nem méri?
Voltam s leszek még, ha semmi más:
kipirult arc, eleven vallomás.
Felragyog még kalapom, kabátom,
ha jéggel, dérrel nyakon önt az álom,
s nézem, mivé lett tiszta csillagom:
hőmérő vacog a falon.
S érzem erőmet, a sejtek, hormonok
hajnali hitét, hogy vagyok,
hogy kél a nap s évmilliós reggelek
unszolják fiatal gerincemet.
Nyújtózkodom is derűsen, csendben,
erős vágy, lélek, a végtelenben,
lepattannak rólam ajtók, ablakok,
Saturnus-kalapban homlokom ragyog.
Tükörben kedves arc: a szerelem
mind többet marad már velem,
ránézek s hosszabban néz vissza rám,
kikönyöklünk a világ ablakán.
Örömnek is elég vagyunk ketten,
s fájnivalónak én a szerelemben,
s én is csak azért, hogy komolyabbá váljék
a beteljesülést gyorsan villantó játék.
Mert ez a kor már lehetne szép is,
s lehetnék benne boldog én is,
ki megfürödtem hevében-havában,
a torkomig ömlő magányban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]