Kodály Zoltán

Hegy havára könyökölve néz le a magyar Alföldre, Erdély felől Kecskemétre, a halálból a bölcsőre. Most már így lesz, már örökké torka, tüdeje a csöndé, onnan szó és sóhaj által, nem jön ember lábbal, szárnnyal. Ha szól, visszhang lesz az immár, lelkünkből kizengő zsoltár, sóhaja is fel-felrémlik, ha a kínokat ránk mérik. Aki volt egy, lett szétosztva végtelen, a nép hordozza szóban, dalban, hallgatásban, él szüntelen áramlásban. Leszáll is a hegy haváról, közeli emlékből, gyászból, mint ahogy a romló testen túllép, ami sérthetetlen.