Várakozó

I Hiányod moccanatlan ünnepe ez.   A nappal áttetszőn fölépül az őszi omlás meredélyén, átvilágít rajta a nyár, átvilágít rajta a tél.   Különben semmi újság. Az üzletek kinyitottak, a villamos zümmögve húz a hegynek, a fák csontosodnak az utcán.   Fekszem, fölkelek. Az ablakon cigarettám piros csillaga ég. A könyvek gerince, a bútorok éle határolja magányomat. Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.   II Most elmondhatom, most itt az alkalom, száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret, lököm magamból a szavakat s hallgatom: most tudom csak, hogy mennyire szeretlek! Mit köréd képzelek buzgón, a világból, hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, – a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol, s mert hiányzol, félek s féltelek. Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve, a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén, nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve, konokul az örök életet remélvén! – Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon kinézek, villamos zümmög el, üres lett az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.