Csillagászati ősz

A magasban már az új évszak remek ólja felépült;   az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol,   a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra, a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült,   az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés   mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok, s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja,   kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult,   egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások, az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja, mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja.