Tíz dal

Gagliarda

Imbolygó télnek ernyedő testét

bádogcsatornák sűrűn erezték,

morogva áradt, csöröge zúdult

megolvadt vére, hóteste elnyúlt.

Pulzusa verdes – nyári esőben

ázik az utca, őszi köd hörren! –

teste felépül, s megindul szíve!

Kalapod lengesd az első hírre.

Cigánydal

Szőrös képem

orral össze-

fordítottam

véled. Jössz-e?

Dik pik.

Mellem is a

melled hegyét

nyomta, csípőm

járt, nem henyélt.

Dik pik.

Különben is

apád, anyád

elsiratott:

mi vár reád!

Dik pik.

Talpunkat a

dér bekente,

meleg vagy, mint

a kemence.

Dik pik.

Spanyol dal

Négy öszvérhajcsár, az ám,

kocog az öszvér után,

aki csak látja, mind megcsodálja,

ilyen négy hajcsár, nem is volt még tán, az ám!

Szerelmes szívem dobog,

hogyha csak rágondolok,

köztük is legszebb, aki megtetszett,

az ottan szélen a hites férjem, az ám!

Mordvin dal

Kling-klang, szól a sütőtepsi,

kling, mondja a féltepsi.

Reccs-reccs, szól a pad deszkája,

reccs, mondja a fél lába.

Fut a víz

Fut a víz, fut a víz

fehér inge –

szerelem szárnya ver

a szívünkre.

A szívem, a nehéz

szállna is már:

bordám közt mocorgó

piros sirály.

A szíved, a derűs

már leintne –

Fut a víz, fut a víz

fehér inge.

Baltóver hadova

Frájer voltam, huszonnyolcas,

nem ismertem, mi a córesz,

bibáb volt a hangulatom,

fickómban begyűrve a stex.

Ahány lubnya, fürdős hergelt,

bukott az édesgyökérre,

s jött a dekás, dzsalni kellett,

a balhénak sitt a vége.

Az ürgét a krehácsából

felültettem a felhőre.

Jó messzire csaltuk, mivel

bikás volt a bárcás bőrre.

Brunó apó kunyhójától

majd elállt a szívverése,

bólogatott, s akrem szúrtam.

S a balhénak sitt a vége.

Ajánlás:

Óberhén húsz mázsa a knassz.

Princem, mért is csúsztam pléhre?

Cserpákom kong, brugóm száraz.

a balhénak sitt a vége.

A puszta vágyra…

A puszta vágyra kinyílnak a fotocellás falak; minden

különösebb vágy nélkül megtelik a szoba az elfelejtett

évszakokkal. Most a tél vonul el. Sírkőre húzott kabát,

pirosszemű ökrök, az éhségtől görbe venyigekutyák. A

homályló utca fölött magasan iramlik a havas vasúttöltés –

honnan jön? hová megy? Ketyeg a szívben a kérdés, mint

az elalvó falon a kakukkos óra. Talán a sírkőre húzott

kabát? A pirosszemű ökrök? Az éhségtől görbe venyigekutyák?

Reggelre fehér lesz minden. A csillagok alól hull a hó.

Az elfelejtett lány dala

Hold jár, korom éjben hold jár.

Mégis köszönöm, hogy voltál,

könnyebb most ez az üresség,

pillám alatt korom esték.

Arcod, mit a szélbe szórtál,

őrzöm: korom éjben hold jár.

A halott katona hazajött…

A halott katona hazajött, lecsatolta vériszamos rohamkését, nyakából a megfeketedett dögcédulát, sarokba állította a lángszórót és így szólt: először a gyalogosok pusztultak el, azután a harckocsizók szenesedtek el a harckocsikban, azután a pilóták foszlottak szét a levegőben, azután a tengerészek édes húsát rágták csontig a halak. S mivel senki se válaszolt neki, így folytatta: azután mindnyájan elkeveredtünk a földdel. Házakat építettek fölénk; utcákat húztak, parkokat ültettek fölénk. Sírkő-halak verődnek a sétahajó oldalához. S mivel soha senki nem tudott válaszolni neki, így fejezte be: pedig semmiben sem különböztünk tőletek.

Összekulcsolt kezemet…

Összekulcsolt kezemet eleven kengyelként talpad alá tartom: szállj fel a semmi lovára, szállj fel az üvegparipára, éles fények között ernyőzze szemedet emlék, s míg átugratsz a tüzes karikákon – pupillákon –, úgy láss engem, hogy ne fordulj hátra, úgy láss engem, aki nézek utánad, nem fordulok hátra s mégis látom, hogy ott vágtatsz kicsinyedve.