Karácsonyi ének a pásztoroknak

Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket, a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva, a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött; mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány, isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása, tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya, sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja; mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok, kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden; mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant, templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord, miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája, plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste, aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés, – fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek.