Biztató

Arccal ülök ablaknak, égnek, a hasábnyi sugárba. Árnyékomból jósolnak majd a vének: ez volt az ifjúság, az árva. Ilyen volt s ez volt – elképzelem őket is, köhögős angyalokat, belenéznek a számba. Félretolom őket a papírról, most nincs idő erre. Fogam ép még, a csontmalom, s hibátlan szívem szerelme. Az ám, és álmomban nem jár, sosem járt kukac: a hazugság lágyan nyalintó nyelve. Levedlem egy vállrándítással a rossz kabátot, rongyokban lógó eget, amit nem tudtam kikerülni, s amiért fogat csikorgattam már eleget; a vér, a vágy tiszta szavára figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába, s magas hangon elkezdek egy éneket.