Kormos Istvánnak

Tamkó Sirató Károlynak

– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak, összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s egy tömegsírra való boldogtalanság.

– Jónapot, jóestét, jóreggelt!

– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas plakátoknak.

–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre, hogy nem tehetünk másképp!

– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának. Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!

– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét hullatná, ha kell, a holnapért!

– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában, kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.

– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!

– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.

– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!

– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én álmaim, az én vágyaim.

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.