A kiáltás

Ősz zöld hajója fehér partok felé úszik. Nyüzsög az ég színén szomjanhalt vágyak halszája, gyűrűkben pukkan el, tüdőt sorvasztó nyárról tanúsít a kiáltás, a nyár: elköltözött cirkusz fonnyadt tisztása, a sátorverő izgalom hangja elvéknyul, tavasz zizeg, s éretten búg a bánat, hajtott fejű október gordonka-húrja, vörösbegybendzsók pöngenek lekopasztott szőlőkarókra szúrva, utolsót csuklanak élesen a nád alól leeresztett vizek; tüdőt sorvasztó álom hull alá bennem omló rétegekben, ökörnyál, mennyei tajték fönnakad, utolsó zászlóként lebben, madarak startolnak robbanva, átbuknak a horizont-élen, hűségről jajong a tücsök, elfeketedve a földbe szúródik, kilövi magát, visszahull; – ezt az őszt, ha túlélem, ha túlélem, már hű leszek az utolsó szóig. Vakítón néz a meszelt vályogfal nád-szemöldök alól, átsüt futáson, átváltozások hártya-bőrén, s kudarcon pillantása, elébe csapódó szerelem csontvázát mutatja a röntgenreflektor, mindig kész a segítségre, jó a szigorúságra s hű a vallatásra. Egyetlen kérdésre vár feleletet némán, a legnagyobbra, azért tanultam meg járni, dolgozni, szenvedni, beszélni, azért rúgtam el magam sajgó talpakkal, s a tengermélynyi mélyből felúsztam pattanó tüdővel, lélegzetem visszafogva; hosszú volt az út, szíjjá hasított a tél, lágyított a nyár, szólni unszolt a szerelem, ázalag nosztalgiák incselkedtek vélem, azért, az egyetlen kiáltásért, s én diadalmasan tudtam már, hogy hű leszek, hogy hű leszek, ha túlélem. S forr az évszak salakja, fél-hitek, árulások habzanak az égen, felpuffadt hullák libegnek: siker, öncsalás, félelem szemfehérje kacsint, kancsal álmok összevihognak sakál-hangfekvésben, ringyók illata olajként terjed, itt a levegő vérre megy, vérre – Hajnal fehér ajtója nyílik, dér zúdul a tájra, s vörös térdekkel, izzó napocskákkal lábol felém a kölyök, kezem nyújtom érte; ó, ne múlj el, ó, ne múlj el, üvegtetős reggel! Fogvacogtató fény hull a vartyogó, böffenő, ágáló szemétre, a fagy levillámlik a földig – a biztató üzenet ideért végre; mosolygok szélesen, jön a nagy, az utolsó próbatétel, ezt már ismerem, ezt már győzöm szívvel, hittel, térddel! Teljes a csönd, ittmaradtam tisztán az elsüllyedt őszből; s zúg a kiáltás a hallgatózó csillagokig, hibátlan tüdőmből.