Az álom kopár partjain

És zeng és zeng és zeng a kín, némán tűnődik az öröm; vasúttöltésen, juhköröm- vágta legelőn, az álom kopár partjain lángba borul a baltacím. Hófehérre meszelt házfalak tükrökként világítanak, mint az erkölcs, a szegények lángja; a kerítés, mint a borda árnya, egy nap a lélegzetvétel, ropog a hajnal: üvegporcogós torok, s levelet billeget az alkony sóhajtása. A füvön fekszik arcra borulva a teknő, mélán gondol a lúgra, az agyonizzadt ingekre, az olajos göncökre, kékítőt ökrendve. A lécből kerített libaól pelyhes, zsíros pokol, tömlő-nyakkal nyúlkálva a tömést türelmetlenül várja, zöld porrá tiport ganét ver föl a libák szárnya. Fonnyadt cigányalma pottyan a bakra, kagyló-bélét mutatja a kettéhasított fa. Tenyérnyi csillagokat lök, s mint zöld Tejút, a tök felfut a trágyadombra. Az ecetfa aszkéta kezére veréb zuhan, alig veszi észre; magát mohón sokszorozva az egyszálbélű bodza ránő az árnyékszékre. Tyúkok ülnek a falhoz támasztott létrán, baljós álmukból kottyanva riadnak. Sötéten néz a műhelyablak. S mint hinta száll át az udvaron a vasárnap, lehajlítja a mályva lángját, nyomába légüres nyár árad; lila nyelv a kémény, tikácsol, tejfölt, salátát böffent a pincegádor. A nyárikonyhán fedő alatt zsenge tengeri fő, dinnye buggyan a kútban, penészes béka rátenyerel, oldalazva ugrik el, fehér hasa pukkan. Az édeskés félhomályban a tehén szelíden világol, olajos, istennő-szemében két pici jászol, legyek nyüzsögnek, puhán, mint a fátyol. A kovácsműhely tobozillatú, odvas mélye hűs, csillan a vizesnyolcas, a satupadról a satu lefittyen, a pohos fújtató libben, kalapács, reszelő, fogó sora feszít a falon: lekottázott nyihogás, csődör-fájdalom, torokszorító, jeges zene rémlik, ahogy patkolják, ahogy herélik, ritmust alá a kalapács szaporán ver – amott forrasztó-páka s vadonatúj amerikáner, s a bőr- kötő alatt favödör. Felcsúszik a fény a falon, árnyék ömlik vastagon, almafa, barackfa torkáig ér, rózsafa lüktet, kiserked rajta a vér; felvágódik a macska fekete teste, súlyos tömbbé alvad az este. Bot peng a kerítéslécen, mint bordámon szívverésem, kutyák ugatnak vadul, fülel s holdfényen ugrik át a nyúl, búvik, a szeder visszeres indái közt menedéket keres; s pirosan izzik, mint a kín sós lapályain az öröm: vasúttöltésen, juhköröm- vágta legelőn tüzel a baltacím.