Tornyai János
„Ím itt a táj, kész városod –” |
|
| Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán |
| a sors a világ ócskapiacán, |
| csurrant-cseppent szűk markából zabot, |
| húz ínyed előtt mézesmadzagot, |
| épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add |
| süket égbolton villámlásodat, |
| a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha |
| lázad szülője s fajtád otthona. |
|
| Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt |
| és halálodig fájó gyerekkort, |
| a Koplaló utca lett köldököd, |
| mely makacsul követett és kötött; |
| ó, nem volt vagy nem látható, a rács, |
| kecsegtetett, ha csizmapucolás |
| árán is, a tilosba letévedt, |
| kókler-kézen haldokló művészet. |
|
|
| A rózsa-seggű lovak Versailles-ban, |
| pucér nimfák (a képzeleted ép), |
| hogy cukros nyál fut össze a szájban, |
| festettél Toldit túlélő gebét. |
| Legenda- s temető-aljból a nép |
| kapar körömmel ózonért utat, |
| s pimaszul fönt lebegő hordalék |
| mocsokkal, bűnnel tömi a kutat: |
|
| „Döglött képek s éhkórász piktorok |
| a Műcsarnokban”, s kérkedőn a Rend |
| okít, szaval, villan fegyvertorok, |
| s a bűn javára egyensúlyt teremt; |
| dolgozni híven, s már ahogy lehet, |
| „megélni is kenyéren, sült tökön”, |
| s gerjeszteni izzón föl a lelket, |
| olyan dühért, mely önpusztítva jön. |
|
|
| A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd, |
| elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött – |
| „többre becsülöm már a lényeget |
| apró-cseprő igazságok felett”; |
| góré-műterem, nagy-lécű kosár |
| kerít, borda közt szív, lüktetve jársz, |
| témát talált a kín, eleven húst |
| a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst! |
|
| Bodag-mellű nők; sárszínű szemek- |
| ből süt a magát-maró gyűlölet; |
| a létfenntartásig csupasz ösztön |
| csontos taglejtéseit rögtönzöd |
| már halálig, a legnagyobb jogod, |
| neked fáj ez is, hogy elmondhatod, |
| mivé torzult, míg életben maradt |
| jelen s jövő a hatalom alatt. |
|
|
| Míg ifjú voltál, kerítés került |
| éjfeketéből birtokod körül, |
| ordas-düh csikarta ki életed, |
| most jó lenne s most kéne a meleg: |
| „én most már egész másképp, csupa színt |
| festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt, |
| azért, mert kell a Nap nekem. |
| Öreg vagyok, oszt fázom…” |
|
|
|