Tornyai János

„Ím itt a táj, kész városod –”
(Illyés Gyula)
 

I

Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán
a sors a világ ócskapiacán,
csurrant-cseppent szűk markából zabot,
húz ínyed előtt mézesmadzagot,
épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add
süket égbolton villámlásodat,
a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha
lázad szülője s fajtád otthona.
Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt
és halálodig fájó gyerekkort,
a Koplaló utca lett köldököd,
mely makacsul követett és kötött;
ó, nem volt vagy nem látható, a rács,
kecsegtetett, ha csizmapucolás
árán is, a tilosba letévedt,
kókler-kézen haldokló művészet.
 

II

A rózsa-seggű lovak Versailles-ban,
pucér nimfák (a képzeleted ép),
hogy cukros nyál fut össze a szájban,
festettél Toldit túlélő gebét.
Legenda- s temető-aljból a nép
kapar körömmel ózonért utat,
s pimaszul fönt lebegő hordalék
mocsokkal, bűnnel tömi a kutat:
„Döglött képek s éhkórász piktorok
a Műcsarnokban”, s kérkedőn a Rend
okít, szaval, villan fegyvertorok,
s a bűn javára egyensúlyt teremt;
dolgozni híven, s már ahogy lehet,
„megélni is kenyéren, sült tökön”,
s gerjeszteni izzón föl a lelket,
olyan dühért, mely önpusztítva jön.
 

III

A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd,
elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött –
„többre becsülöm már a lényeget
apró-cseprő igazságok felett”;
góré-műterem, nagy-lécű kosár
kerít, borda közt szív, lüktetve jársz,
témát talált a kín, eleven húst
a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst!
Bodag-mellű nők; sárszínű szemek-
ből süt a magát-maró gyűlölet;
a létfenntartásig csupasz ösztön
csontos taglejtéseit rögtönzöd
már halálig, a legnagyobb jogod,
neked fáj ez is, hogy elmondhatod,
mivé torzult, míg életben maradt
jelen s jövő a hatalom alatt.
 

IV

Míg ifjú voltál, kerítés került
éjfeketéből birtokod körül,
ordas-düh csikarta ki életed,
most jó lenne s most kéne a meleg:
„én most már egész másképp, csupa színt
festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt,
azért, mert kell a Nap nekem.
Öreg vagyok, oszt fázom…”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]