Nyár elé

Nem fogott rajtam az alázat, letört a tél ökle, vége az oktatásnak, lettem, amilyen lettem, a lázadás nyoma is elmúlt: a véraláfutás – lengetek örömet, vásznat, annak, amit csak a szív láthat, hisztériák közt a bizonyosságnak, a nyárnak. Villódzások fecskéket szúrnak át, víziót visznek az azúrnak, csöpp szemükben strand pezseg, benépesítik, mielőtt lehullnak pukkanó tüdővel, szögfejek szilánkjával s álommal, álommal az eget – millió álom- s madárhulla trágyázza, mit sem tanulva mennyünket, s más már nem lehet, nyár lesz újra. A startok kudarcát elfeledték bölcsen a tiszta évszakok, nem kereshetem, mi a mentség arra, amit elhagyok, tíz körömmel odút kapar magának, aki élni akar, szívem alá ásott verembe esik, amit szívem nem szentesít, nyár alatt rothadó ravatal. Lent-fönt foszforeszkáló temető, bomló ősz bámul át hártya- bőrünkön, s rejtelmeknél térdeplő lelkünk útlevelét kiváltja az édeni társasutazásra, rázkódva indulna a gép, se ajtaja, se ablaka, a mesék szuperszonikus csodája nélkülünk suhan a nyárba. S ím, körülöttem millió repülőtér betonján dohogva szállni készül tömzsi rügy, inas gyökér, léggömbbé fújja magát a tél alól kicsusszanó lapulevél – vágyunk elviselhetetlen zengésű, cölöphöz kötött csuklóval ugrani készek vagyunk, torkunkig ér a természet, s fejünk közt válogat a nyár. Zúzos állú égre kancsítón lelkem kapkodva nem öltözik, mióta élek, pusztítom magam a csupasz hitig, a semmibe nyúlok biztos kézzel, hol szívem új égitestként fészkel, szétrobbant szívemért nagy ár lesz: mégis nyár lesz!